Honnan ez a fáradhatatlan alkotóerő? Talán a fotyogói gyógyfürdőben, bálványosi forrásban vagy a katrosai Kászon-patakban rejtőzik valami ősi táltos energia? Nomen est omen – valóban, a válasz a nevében rejlik, hiszen maga a tábor egyik atyja, Tóth Ferenc dálnoki ménesgazda és agrárszövetkezeti mérnök fogalmazott úgy, hogy az Incitato a „csodálatos, ambiciózus és bátor magyar versenyló prototípusa. Neve mozgásra, vágtatásra, előzésre, ugrásra, azaz tevékenységre s nyilván alkotásra is serkentő, „incitáló” fogalom, tehát több, mint ló.”
Az idei, 31. Incitato alkotótábor hívószava a ló mellet a vadon lett. A vadon a megművelt területeken túli világot jelöli, gyökeres ellentéte a civilizációnak. A legkorábbi nyugat-eurázsiai írásokban a vadon fenyegető és a kívülálló számára kiszámíthatatlan. A kiűzetés színtere, ahol kiszolgáltatott és magára hagyatott az egyén. Valami viszont eltörött a tudományos forradalmak következtében, mikor a természet megismerhető törvények alapján működő, lélektelen gépezetté sorvadt. „Elmennek, elhagynak a lovak. Ezeket az állatokat, amelyeket időszámítás előtt kétezer évvel az ember magához szelídített s ábrázolásaiban elsők között örökített meg a barlangfalakon, lassanként kiszorítja a civilizáció” – ezekkel a dermesztő mondatokkal kezdődik Huszárik Zoltán rövidfilmje, az Elégia, amely a búcsú nehéz gondolatát fogalmazza meg e négylábú állattól. Üdvözítő mégis, hogy mindennek dacára évente felelevenítődik és ápolódik a kapcsolatunk a lóval, s általa az organikus világgal, a vadonnal, mert jelen korunkban a természet menekvés egy szabad, tiszta és édeni állapotba, ahol még rügyezhet a megváltás.
Ahogy a vadonban, a változatosság jelen tárlaton is gyönyörködtető. Egy térben találkozhatunk a játékos fantázia szülte illusztrációkkal és méltóságot követelő, szellemi kutatással alátámasztott szigorú kompozíciókkal. Történelmi síkon is ábrázolást nyer magának a ló, bemutatva hűséges kapcsolatát az emberiséggel. Vannak alkotások, ahol a természet a tanítómester és a valóság a mérce, máshol pedig szimbólummá emelkedve ölt formát szabadságnak, összetartozásnak.
A művészek 24-es fogata három nemzedékre oszlik: az idősebb generáció vezérel – számukra a ló motívuma az életművük szerves része és művészi eszköztáruknak aktív eleme. Egyénileg kiforrt, távolról felismerhető képi világgal tisztelegnek több évtizede már e motívum előtt. A középső generáció húzza igazán a fogatot – rájuk a kísérletezés jellemző. Magabiztos stílusgyakorlatokkal üdítik fel a megszokott formanyelvüket, hogy a lovat mint esszenciát rögzítsék. Végül pedig a fiatal nemzedék fitogtatja erejét – üde látásmóddal fordulnak a ló anatómiája és mozgáskultúrájának megismeréséhez, ellesve minden fogást és megoldást a fogat tapasztaltabb tagjaitól. Mert egy alkotótábor egyszersmind művészeti szabadiskola is. A szakmai fejlődés melegágya, ahol a hétköznapi teendőktől felszabadultan, az együttlét örömében zajlik a közösségi értékteremtés.
„A művészi tevékenység az, ami megőrizte az emberi tevékenység eredeti értelmét, a szellemi szolgálatot, ami a világot szebbé teszi – írja Miholcsa József szobrászművész, a tábor másik atyja. – Ha a művelője tudja, hogy tettének eredménye nem az övé, hanem ezzel hozzájárul a világ átszellemítéséhez, munkája művelés lesz és nem létfenntartó, nyereséghordozó, hatalom- és dicsőségvágyú aktivitás. Ezt a tudatot nehéz megőrizni egyedül dolgozva. Az otthoni műteremben sokszor értelmetlennek, öncélúnak tűnik ebben az elanyagiasodott világban. De amikor társaságra, közösségre talál az ember, amely ugyanazt teszi, ugyanazért munkálkodik, akkor a művész megingott hite megszilárdul, ihletettsége megsokszorozódik, megnőtt munkakedve és szorgalma visszahat kollégáira, és a tevékenységük már szinte kultusszá válik.”
De az Incitatóban rejlik az az erkölcsi tanulság is, miszerint „bölcs embernek ló való, mert lóvá tesz az ember, s emberré a ló” – fogalmazott Jókai Mór, s mintha folytatná a gondolatszálat Tóth Ferenc a tábor 2004-es katalógusában: [a ló] „megtanít viselkedni és emberré lenni, megtanít célokat elérni, elviselni a sikert és a kudarcot, és amiről a mai korban hajlamosak vagyunk elfeledkezni: emberi módon viselkedni embertársainkkal szemben.”
E művésztábor rég túlnőtte eredeti rendeltetését, amely a fortyogói lovasközpont díszítése volt. 31 esztendő tanúbizonyság a lovas téma kifogyhatatlanságáról, a ló ősi és sokszínű kapcsolatáról az emberiséggel. Ugyanakkor példázat áldozatvállalásról, főként néhai Tóth Ferenc hozzátartozóitól és a művészekkel karöltve kitartásról, tenni akarásról. Az Incitato egy hagyomány, egy olyan örökség, amely nemzedékeket köt össze. Végül pedig egy közös ügy, bizonyítja ezt a művészpártoló mecénás vállalkozók, intézmények és magánszemélyek sora, illetve a jelen kiállítás megnyitóján összegyűlt nagyérdemű közönség is. Gratulálok az idei terméshez a képzőművészeknek, és kívánok számos további ilyen gazdag esztendőt!
Lénárt Tamás
(A tárlat megtekinthető augusztus 24-ig Kézdivásárhelyen az Incze László Céhtörténeti Múzeumban.)
