A nemrég lezajlott vilniusi NATO-csúcs eseményeit a világ kíváncsian figyelte, az összejövetelnek nagy tétje volt az ukránok, lengyelek, baltiak és skandinávok számára.
Pontosabban, ez a helyzet szülte hevenyészett érdekkoalíció gondolt egy merészet, és megpróbálták a saját biztonsági érdekeiket lényegében a harmadik világháború kitörése elé helyezni. Éppen ezért mélységes csalódással vették tudomásul azt, hogy a NATO-ban a leginkább befolyással bíró nagy államok az orosz kérdéshez teljesen más megfontolások alapján közelítenek, és amennyiben engedték az ukrán–lengyel–balti–skandináv narratívát a médiában dominálni a háborúval kapcsolatosan, azt nem azért tették, mert egyetértenek vele, hanem azért, mert ez gyakran nagyon hasznosnak bizonyult egyes politikai döntések meghozatalában, amikor Ukrajna számára billiószám kellett a segélyeket biztosítani vagy amikor az országot fel kellett fegyverezni. De a NATO-csúcson a napnál is világosabban meglátszott az, amit a fent említett érdekkoalíció nem akart eddig látni: a NATO vezető államainak eszük ágában sincs Oroszországgal nyílt háborúba bocsátkozni.
Ami igazán fontos a nemrég lezajlott NATO-csúcs kapcsán, hogy az ott elhangzottak most már véget vetnek a találgatásoknak Ukrajna jövőjét illetően. Nyilvánvaló az ukrán elnök keserű, dühös és csalódott nyilatkozataiból, hogy az ukrán vezetés tényleg elhitte, fel fogják venni őket a NATO-ba. Valahogy úgy voltak ezzel, hogy azt hitték, ha elég sokáig és elég intenzíven lobbiznak, akkor konkrét meghívást kapnak a katonai szövetségbe. Hogy vérrel ki tudják fizetni a csatlakozás árát. Ebbéli hamis meggyőződésükben erősítették őket a harcias és támogató lengyel, balti és brit héják, akik felelőtlen politikai nyilatkozataikkal és megnyilvánulásokkal azt a benyomást erősítették az ukránokban, hogy bármi is történjen, idő és pénzkorlát nélkül támogatja őket a Nyugat, „addig, ameddig kell”.
A nyugati sajtóban kialakult versengés, hogy ki mondjon nagyobbat az ukránok támogatásáról és az a tény, hogy nem voltak hajlandók tudomásul venni: a harci cselekmények jellege tavaly ősz óta nagyon megváltozott, azt eredményezte, hogy a Nyugat elsiklott afelett, hogy az ukránok nagyon közelednek a kimerüléshez, egyszerűen nincsen erejük a saját maguk által kitűzött célok teljesítésére és a Nyugat által a támogatásokért cserében elvárt sikerek learatására.
Hiba csúszott a kommunikációs gépezetbe, közbeszólt a véres valóság: hiába mondta a nyugati sajtó, hogy „az ukránok máris három kilométert haladtak előre éjjel”, lehet, hogy az oroszok másnap visszavették azt a három falut. Azok a katonai szakértők, akiket én követek, egyhangúlag állítják: az oroszok attríciós, felőrlő háborús taktikájának máris látszanak az első eredményei. Nem lesz több Harkov – mondják a katonai szakértők – olyan körülmények között, hogy már Harkov visszavétele is iszonyú emberi áldozatot kívánt meg az ukránoktól, pedig akkor még megvolt egyrészt a meglepetés ereje, de akkor az oroszoknak még nem voltak védelmi vonalaik és a mozgósítottak sem voltak még a fronton. Úgyhogy ez most egy teljesen más katonai helyzet, és ennek megfelelően a politikai széljárás is nagyon megváltozott – ennek láttuk a nagyon erős jeleit Vilniusban.
Bizonyos tekintetben a NATO-nak is és az ukrán győzelemben nagyon hívő világnak is a valósághoz kellett végül igazítania a narratíváját. A nyugati narratíva ugyanis az volt, hogy a Nyugat addig segíti Ukrajnát, amíg kell, az ukránok ezzel a segítséggel hipp-hopp kiverik az oroszokat, és majd ezen fényes győzelem után Ukrajna győzelmi mámorban menetel a NATO- és EU-csatlakozás felé. A filmekben a főhős ilyenkor ébred fel mámoros álmából és jön rá, hogy sajnos, mindezt csak álmodta.
A Nyugattal is ez történt. Vilniusban felébredtek, megitták a reggeli kávét, miközben mogorván közölték az ukránokkal – egyik befolyásos szócsövükön, a brit védelmi miniszteren keresztül –, hogy illene némi hálát mutatni a nagylelkű Nyugat iránt, mely teljesen altruista módon segítette eddig a harcukat, s ezért mit kap cserébe? Sértődött duzzogást?
Az ukránok megújult követeléseire a további segítséggel kapcsolatban meg nagyjából az volt a brit miniszter válasza, hogy bocsánat, de nem vagyunk webáruház, hogy megadjátok a listát a fegyverekről, és mi házhoz szállítjuk, ingyen. Hello, ez nem az Amazon, érvelt logikusan a brit védelmi miniszter.
A Nyugat tehát húzott egy nagy és vastag vörös vonalat és egyértelműsítette, meddig hajlandó elmenni Ukrajna támogatásában. Most tegyük félre jogos felháborodásunkat azon ügyek miatt, ahogyan az ukránok a kárpátaljai magyar testvéreinkkel bánnak, és képzeljük magunkat az ukránok helyébe: milyen érzés lehet az, hogy ripityára ment az országuk, a gazdaságuk, de ami igazán a legszörnyűbb, eltűnt egy teljes generáció Ukrajnából vagy azért, mert elmenekültek, vagy azért, mert meghaltak, akik pedig maradtak, azoknak mivel kell szembenézniük? Egy kirabolt, kifosztott és elpusztított országban kell élniük. És a legutóbbi segélykérésükre mi volt a válasz? Legyetek hálásak!
Benkő Erika
(A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője)
