Mégis szerethető, még így is. Megfordul itt mindenféle vándor: alkalmi, idekukkantó, lehetne máshol is, de éppen itt van; szenvedélyesebb és igazán szenvedélyes, ő már rendszeresen túrázik, e szurdok csupán ugródeszka számára, át is suhan rajta szaporán, hiszen innen lendül tovább a Királykő gerincére, és az már valami egészen más, mágikus sziklavilág; kerékpáros, aki számára igazi paradicsom e völgy, miután felfelé teker, ameddig bírja, akár száguldozhat is lefelé az erdei úton; sziklamászó, ő inkább edzőterepként használja a könnyen megközelíthető mészkőfalat. Végül, de nem utolsósorban: gyermekek, kirándulást, hegyet szerető apróságok számára a Zernyesti-szoros a beavatás remek helyszíne, ismerkedés a természetjárással, mely lehetőséget is rejt a következő, határozottabb lépésre, amely már az igazi hegyek felé vezet.

Annácska és Pannácska örömmel gyalogol a szorosban. Nem zavarja őket az út mellett állomásozó autók hosszú sora, amint lehet, bemennek a patak medrébe és ott egyensúlyoznak tovább. Fehér, lekerekített köveket, kavicsokat mos a víz, s csak sejlik, mekkora erő szunnyad az ártalmatlannak tűnő vízfolyásban, kiadósabb nyári zápor esetén percek alatt elönti az utat, a békés patak hömpölygő vízfolyássá dagad. Most ilyen veszély nincs: Annácska és Pannácska újra együtt, szeretnek túrázni, ilyenkor a szabadság szele is még jobban megérinti őket – egyre inkább függetlenednének hétköznapokon is, hiszen már az ötödik osztályba készülődnek –, ám most igazi ünnepnapnak örvendeznek, amikor a mosoly, a derű és az elégedettség is arcukra költözik. Beszélgetnek, nevetgélnek, jól megvannak kettesben, mintha másra, másokra nem is lenne szükségük. Nézni is csak távolabbról lehet őket, nem is kíváncsiak mások tekintetére.

Jártak már erre, Annácskának az egyik első kirándulása is ide vezetett, az akkori száraz patakmederben élvezettel ízlelte a köveken való lépegetést. Bő két évvel ezelőtt, ősszel voltak itt utoljára, a Királykő lába alól ereszkedtek, s azt tervezték, következő nyáron célba veszik a Királykő gerincét. De nem sikerült: egy váratlan, szerencsétlen térdsérülés miatt Annácskának le kellett mondania a túrázásról, legalábbis a komolyabbról. És le kellett mondania a sízésről, a versenyekről, pedig azt is imádta, oda is együtt mentek. Most már jobban van, de még mindig várnia kell, míg teljesülhetnek az igazi hegyekhez fűződő álmai. Tanulgatja mindeközben, nehezen, hogy nem minden úgy alakul, ahogy szeretné, ahogy a legjobb lenne. Nehezen fogadja el e kényszerű változást, olykor úgy érzi, ő a világ legszerencsétlenebb sorsú cseperedője...

De most ismét a köves-sziklás patakmederben lépegetnek, mérhetetlen örömmel. Árnyékból fénybe, fényből árnyékba. Egy-egy lendületesebbet lépnek, ugranak is olykor, néha a vízben kötnek ki. El is nevezik egymást: a száraz mester megússza a merülést, a vizes mester pedig sűrűbben lép patakba. Vizes mester, száraz mester, e hangfoszlányok csupán távolabbról hallhatók, kettejük párbeszéde köztük marad. De a mosolyuk állandó.

Közben szűkül a völgy, meredekebbé válnak a sziklák. A mederben is nehezebb haladni, nemcsak ugrani kell egyik partról a másikra, hanem egyensúlyozni is, ki-kikapaszkodni egy picit az avaros oldalban, a patakzúgás is elnyomja hangjukat. De nem adják fel, mennének, ameddig csak tudnak. Elérkeznek a hegyimentők kunyhójához, a fölötte lévő sziklafalon hegymászók kapaszkodnak. Nézik, amint egyikük áthajlásos részen próbálkozik, többször is visszaesik, alulról társa megtartja kötéllel. Láthatják, az igazán nehéz feladatokhoz türelem, kitartás kell, többszöri próbálkozás. Nem sikerül egyből, nem úgy van, ahogy ők türelmetlenkedve szeretnék. Pannácska azt mondja, neki is van egy olyan magnéziumporos – a kéz jobb tapadásához szükséges – zsákocskája, de ők nem sziklamászáshoz használják, hanem jutalomfalatokat tartanak benne a kutyának...

Annácska és Pannácska nézi még egy keveset a sziklamászókat, majszolnak néhány kekszet, szusszannak, majd elindulnak visszafelé. Tovább derülnek, az események forgatagában fel sem tűnik, hogy eme kalandos pillanatok e közeli helyeken – mely némelyek számára mégis távoli – a tökéletes gyermekkor képkockái.

Borítókép: Gyermekek a Zernyesti-szorost átszelő patak medrében. Fotó: Mózes László