Kopriva Nikolett 1996-ban született Kisvárdán, a kárpátaljai Munkácson nevelkedett. 2015-től rendszeresen publikál különböző irodalmi folyóiratokban. Első kötete Amire csak a fák emlékeznek címmel jelent meg 2020-ban az Előretolt Helyőrség Íróakadémia kiadásában. Tagja a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Pen Clubnak. Elismerései: Móricz Zsigmond alkotói ösztöndíj (2020), a Magyar Írószövetség Debüt-díja (2021), Együtt Nívódíj (2022), a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíja (2022–2025). Jelenleg Sepsiszentgyörgyön él.
Nagyapám
Akkor még nem sejtettük, hogy
a kétezer-tizenkilences az utolsó karácsonyunk.
Tizenkettedik éve nem hullott a hó,
a csönd ki-be járt az ajtón,
s a szél, akit mindannyian jól ismertünk,
nem hozott magával árnyakat.
Tavasszal lezárták a határt,
akkor már nőtt benned valami, utóbb
kiderült, a szél se tudott róla.
Nem voltam veled, amikor felnyitottak,
a túloldalon járkáltam fel-alá.
Növényeimben Isten hallgatott.
A Szűzanya megszólalt álmomban, de
mongolul vagy albánul beszélt. Idegen
emberek tolongtak ágyad körül,
ha értik, mit mond, meg sem műtenek,
egyből odaadnak Szűzanyának.
Mégis a lábadon mentél ki a kórházból.
Egy év múlva, amikor a határt felnyitották,
úgy éreztem, az árnyak rágták le rólad
a húst, akiket a szél hozott. Álltak
ablakod alatt, rángatták a függönyt,
lopták a csillagokat szemedből.
Csöndben néztük, ahogy fogysz,
az utolsó héten már az árnyak nyelvén szóltál.
A Szűzanya és az Isten virrasztottak
az ágy fölött. A szél a küszöbön
húzta meg magát. A növények összezsugorodtak.
Karácsonykor lehullott a hó.
Legenda
Azt mondják, a patkányokat
az öreg tenyésztette a sufniban.
Előbb csak árnyaik járták az utcát,
észrevétlenül buktak elő
kapualjakból, fák mögül.
túlnőtték az útszéli gyomnövényeket.
Vinnyogtak a házfalakban, templomokban,
bármerre jártam, ott voltak,
ellepték az udvart, küszöböt,
kocsmát, ágyat, bölcsőt, temetőt.
A fejembe másztak,
pókhálós szobának láttam mindent,
botladoztam ezüst fonalaiban.
Az öreg néha feltűnt, egyenes háttal
járta a kocsmákat, pedig régen púpos volt.
Azt mondják, a sufniban lakó ördög az oka,
aki kislány képében kopogott be hozzá múlt télen.
Talán képzelem, de nem vagyok egyedül.
Sokan vagyunk. A falut észrevétlenül
lerágják mellőlünk a patkányok.
Megtömött bőrönd áll egy faltöredék mellett,
de erre már nem jár busz.
Napfogyatkozás
kék-piros esővízben állok,
szememre ég a napkorong.
a fák nyughatatlan királyok,
akikben egy koldus bolyong.
a szél egy dühös öregember,
az ablak mögött ordibál.
a halál is járt erre egyszer,
nadrágján ott maradt a sár.
előjönnek majd, mondogatta,
az égboltból a farkasok,
nyomukat a szél összevarrja –
egy árny lesz, aki andalog,
kimászik a fából a koldus,
magán viszi az ágakat.
a tócsából a kék kicsordul,
egy hangya hátán megtapad.
Havazás
Nagyapám kézfején térképpé rajzolódtak
a ráncok, most azon magyarázza
a régi utcaneveket,
hogy hányban hol és mi történt.
Nagyapám szemében egy nagy,
zöld folyó árad,
hallom sistergését.
Nagyapám háza visszhangozni
kezdett, mert kiürült.
Most hátán cipeli a csendet,
görnyedten jár-kel,
és szótlan tűri,
hogy nap mint nap gúnyolódik.
Fényképein életre kelnek az arcok,
állandóan kiszólnak a múltból,
azt hiszik, helyük van
az emlékein kívül.
Ő helyet szorít nekik maga mellett,
és kávét főz.
Kiszínezném az álmait, hogy elhiggye,
ez nem a magány,
csak a kint kongó harang
emlékei.
Varjak
Kiengedtem az összes varjat a padlásról,
gyerekkoromban költöztek oda.
Némelyik már repülni sem tudott,
meghúzta magát a kertben,
a szomorúfűz tövében.
Az évek során meggyűlölték egymást,
megritkult tollaik közt
hangyabolyok nőttek.
Elszíneződött szemek,
görbe szárnyak, béna lábak.
A padlás összezsugorodott,
kivehetetlen, fekete pont lett a távolban.
Idekint neonsárga futóhomok képében
életre kelt a föld.