— Te mért nem énekelsz? ― kérdezte meg az órát, mert tudta, hogy az óra ma válaszolni fog.

— Rosszkedvem van! ― nyújtózkodott az óra. ― Azt hiszem, bánatomban meg fogok állni! Siess, ha nem akarsz elkésni az óvodából, mert én mindjárt fogom magam, és megállok.

— Jó ― mondta Kobak ―, sietek. De mért van rosszkedved?

— Egész éjjel csak járni-járni! Hát élet ez? ― panaszkodott az óra. ― Most aztán elég volt, fényes nappal megállok, és kész!

— Igaza van! ― nyafogott a papucs az ágy előtt. ― Legjobb lesz, ha én is elbújok valahova. Egész nap csak szaladgálni, ki ne fáradna el! ― azzal gyorsan beszaladt a fiókos szekrény alá.

Kobak elnevette magát.

— Ne nevess ki! ― dugta ki a papucs az orrát a fiókos szekrény alól. ― Ne nevess, mert elő sem jövök többet!

— Maradj csak! ― mutatott orrot neki Kobak. ― Azt hiszed, nélküled már járni sem tudok? ― azzal nagy peckesen mezítláb vonult be a fürdőszobába.

De még be sem tette a lábát, már rá is kiáltott a törülköző:

— Ipics-apacs, nem jár! Számolj tízet, addig elbújunk!

S hát tényleg, mire benyitott Kobak, már sem a szappan, sem a fogkefe, sem a törülköző nem volt a helyén.

— Találd ki, hol vagyok? ― cuppogott a szappan valahonnan fölülről, de Kobak hiába nyújtogatta a nyakát, nem látta.

— Ipics-apacs, itt vagyok! ― ugrott most fejest a szappan a fürdőkádba, s mire Kobak odaugrott volna, már úszkált is nagy kényesen.

— Úgyse fogsz meg! Úgyse fogsz meg! ― csúfolkodott a szappan, és hiába csapott rá Kobak, mire összecsukta a markát, már a kád fenekéről bugyborékolt föl a kacagás:

— Nem tudsz megfogni! Nem tudsz megfogni!

De a törülköző túlkiabálta:

— Játsszunk szembekötősdit! Játsszunk szembekötősdit! ― s már be is kötötte Kobak szemét.

— Hihihi! ― vihorászott a fogkefe. ― Előbújhattok!

Most aztán összevissza kiabált a fésű, a hajkefe, a szappan és a fogmosópohár.

— Hagyjátok abba, mert megyek reggelizni! ― szólt rájuk Kobak.

Erre csend lett, a törülköző is a helyére ugrott.

— Csak egy icipicit játsszunk még ― kérlelte Kobakot ―, csak egy icipicit még! Fújhatnál igazán szappanbuborékot.

— Fújjál szappanbuborékot ― kérlelték kórusban Kobakot.

— Na jó, nem bánom, most az egyszer ― mondta Kobak, és akkora szappanbuborékot fújt, hogy a fogkefék csak úgy dülöngéltek a nevetéstől.

Addig-addig, míg Kobak nagyon megéhezett. Kint a konyhában is nagy volt a felfordulás. A tányérok a szekrény tetejére gurultak, a lábosok az asztal alá bújtak, a csészék az asztal tetején táncoltak.

— Ma nem lesz reggeli! ― nevettek kórusban a tányérok, de Kobak nem csodálkozott.

— Azt hiszitek, hogy csak tányérból lehet enni?! ― szólt oda nekik foghegyről. ― Török a kenyérből egy darabot, és kész.

De a kenyér már ki is ugrott a kezéből.

— Fogj meg, ha tudsz!

Azzal elszaladt, Kobak utána. Addig szaladtak, míg vége nem lett a mesének.

Kobak első könyvéből