375 esztendeje halt meg Kolozsváron Szenczi Molnár Albert (1574—1634) zsoltárfordító, szótáríró, nyelvtudós, akiről a Téka-sorozatban 1984-ben megjelenő, Napló és más írások című kötet bevezetőjében írta Benkő Samu: ,,Akik valaha is értékítéletet mondtak róla, valamennyien megegyeztek abban, hogy a kései humanizmus korszakában — a költő Balassi Bálint után és a tudós Apáczai Csere János előtt — mind a költészetben, mind a tudományban ő a magyar művelődés legerőteljesebb személyisége."
Életéről — hatvan évének több mint felét külhoni országokban, főként német városokban töltötte, nagyon sokszor nélkülözve, de folyamatos munkában — sokat tudunk, nagyrészt fennmaradt naplójegyzeteinek és leveleinek köszönhetően. Zsoltárfordításai a magyar kötészet örökbecsű remekei, és hallatlan nyelvi erejüket, kifejezőképességüket bizonyítandó, a mai szent napig ,,forgalomban" vannak, éneklik őket!…
Csak sajnálhatjuk, hogy eredeti verset zaklatott, írással, tanítással eltöltött munkás életében alig írt, nevéhez fűződik viszont a Johann Hejdfeldnek ajánlott kocka: ,,legyen e férfierő négyzete képe tiéd", az egyik (ha nem a legelső) magyar képvers! Zsoltáros könyvét figyelmesen olvasva viszont az is kétségtelen, hogy pompás fordításainak bizonyos részleteiben egészen személyessé válik a hangja. Csak egy példa az LVII. zsoltárból: ,,Rólad el nem feledkezem, / Még ágyamban is emlegetlek, / És midőn reggel fölkelek, / Csak terólad emlékezem. / Mert te énvelem sokszor jól től, / És megszabadítál engem, / Azért most az én életem / Szárnyaid árnyékában őröl."
A példákat sokáig lehetne sorolni, ahogy buzgó filológusok meg is teszik, de egy pillanatig se feledjük: személyes hangú fragmentumok szervesen épülnek be a zsoltárokba…
Szenczi írta az első latin—magyar szótárt, amely egészen a XIX. századig használatban volt, s nevéhez fűződik a Magyar Grammatika is (1610), amelynek máig tanulságos bevezetője alább olvasható.
Egyik, Augustinustól fordított imádságában (Buzgóságos könyörgés az Úr Istenhöz egész életünknek megjobbításáért) írja ama híres passzust, amely egész életére, törekvéseire is mélységesen jellemző: ,,Válassz el éntőlem, én teremtő Atyám, minden gonosz bátorkodást, keménynyakúságot, nyughatatlanságot, hivalkodást, nagyálmúságot, tunyaságot, elmémnek minden kábaságát, szívemnek vakságát, érzékenségimnek megtompítását, az jó erkölcsnek bánását, az jóra való engedetlenségét, jó tanácsnak megvetését, nyelvnek zablátlanságát, az szegényeknek prédálását, az szegényeknek nyomorgatását, az ártatlanok szidalmazását, az reám bízott dolgoknak elmúlását, cselédeimmel való minden szitkozódást, feddődést, felebarátomhoz való irgalmatlanságot."
