Az augusztus eleji születésnapi ünnepségen a Feketeügy menti település életének egyik legjelesebb lakóját tisztelték meg a helybeliek, és mellettük azok a barátok, akik a doktor úrban nem az egyszerű gyógyítót látják, hanem azt az embert, aki távolról érkezett ugyan ide, de aki végérvényesen itt ragadt. Pedagógusként elmondhatom, mindenkor csodáltuk azokat a tanítókat, tanárokat, akik pályájuk elején beléptek a nekik kirendelt tanintézet kapuján, s ugyanazon a bejárón léptek ki pályájuk végén, nyugalomba vonulásukkor. Ugyanez történt Nagy Lajossal is, aki 1961-ben érkezett kinevezési papírral ebbe az eladdig csak hallomásból, de talán abból sem ismert falucskába, s itt is ragadt fél évszázadra a matematika szakos feleségével együtt. S milyen fájdalmas egybeesés, éppen a születésnapi ünnepség előtt egy évvel kísértük utolsó útjára, a rétyi temetőbe élete társát, feleségét, a Székelykeresztúrról ideszármazott Márkos Lenkét.

Együtt jöttek ide, férj és feleség. Nem, számukra tényleg nem volt furcsa és terhes a falusi életmód, hisz mindketten onnan jöttek, ahol gyerekként, lehet, mezítláb jártak a mezőre, ahol a vakációban is számítottak kezük munkájára, sokszor ugyanis helyettesíteni kellett az éppen távolba kényszerített felnőttet. A szülőktől meg lehetett tanulni az igazságba vetett hitet, de azt is, hogy minden bajodban elsősorban magadra kell támaszkodnod. Később, amikor életüket egybefonták, azt is megtanulták, hogy az élet értelmét a jó társ erősítheti. Az első találkozások alkalmával elmélyült kölcsönös bizalom segítette őket, hogy helytálljanak ott, ahová sodródnak, s ha ez történetesen Réty lett, akkor oda kellett úgy berendezkedniük, hogy az hasznukra váljék, de hasznára váljék azoknak is, akiknek egészségügyi felügyeletét, gyógyítását, támogatását, tanítását magukra vállalták.

Azon a rétyi ünnepségen elárulhattam, milyen büszke voltam mindig, hogy a doktor úr engem saját betegének nevezett egy alkalommal. Történt a szerkesztőségben, ahol meg-megfordult jeles barátainál, hogy említést tettem neki: hasi fájdalmaim vannak. Nem sokat teketóriázott, azon nyomban karon ragadott, s átvitt a közeli járóbeteg-gondozó röntgenosztályára. Őt nem akarta beengedni a röntgenes, de kikérte magának, mert én az ő betege vagyok, s látni akarja a felvételt. Nos, azóta, egyelőre egyoldalúan, barátként néztem rá, ami aztán sok év múltán elmélyült, s egy-két alkalommal magam is megjelentem a rétyi lakásukban. Ott tehát, ahová elég gyakori vendégként sokan, nagyon sokan betértek nem csupán helybeliek, megyebeliek, de távoli országokból is, nem beszélve a kitűnő magyar elit értelmiségi társadalom nagyjairól.

Egyik alkalommal furcsa lapokat, keresztül-kasul húzogatott leveleket tartalmazó irattartót nyomott a kezembe azzal, hogy ez az ő szekusdossziéja. Nos, ebbe belepillantva mindjárt láttam, hogy lakásuk látogatói között bizony olyanok is szerepeltek, akik azt figyelték, kik mikor érkeznek és mennek el. Nevetve mondta, hogy beszélgetéseikről nehezebben jelenthettek, mert ha úgy hozta a helyzet, kivonultak a nyíresbe, s ott, a terebélyes fák tövében hányták-vetették meg a világ menetét. A jelentők között, sajnos, eléggé közeli ismerősök is akadtak. Mindenféle mesterségbeliek. Ki szép betűkkel jelentett, ki alig kiolvashatóakkal. Ezt megbocsátani lehet, de elfelejteni nem, mondta.

Egy biztos: dr. Nagy Lajos neve ilyen vonalon is bekerült az irodalomtörténetbe, mert hiszen a magyar irodalom krémjének számos tagja kóstolta meg a rétyi szilvóriumot, de a háziasszony, Réty Nagyasszonya főztjét is.

Polcán ott sorakoznak az általa írt, összeállított, kiadott vallomáskötetek, orvosi életpálya-gyűjtemények, falumonográfiák, családfaművek, s amire nagyon büszke, az egyik igen elismert román festőművész családjának a titkát rejtő gyönyörű kiadvány is. És ha már fél lába Kőröshöz, azaz Csomakőröshöz köti, hát az orvosi műszerek után kézbe vette a Csoma család múltjának felkutatását, s habár sok száz név szerepel a sokágú faóriáson, még mindig nincs vége a kutakodásnak. Nyilván, a nagyon hosszú út bejárása során rádöbbent arra, hogy valahol, valamikor, sok-sok  évvel ezelőtt az ő családjának története is beletorkollik a Csoma Sándoréba.

„Mint a hegyekben túrázó vándor, aki eljutva egy nagyon magas csúcsra, ahonnan az alatta levő hegyvonulatokra letekintve számba veszi a hegyláncokat és a köztük lévő összefüggéseket, én is elég hosszú életem csúcsáról – illetve annak közeléből – nézek vissza életpályám éveire, amelyek nagy része a nagyszerű és mégis szörnyű 20. századra, kisebb része a nem sok jót sejtető 21. századra esik, és válaszolok P. S. barátom kérdéseire.” S ezek a válaszok egy olyan ember jellemére, magatartására utalnak, akit sok sérelem ért ugyan, de ezeken túl tudott jutni, s felemelkedni azokra a csúcsokra, amelyekre csak a legelszántabbak, a legfelkészültebbek, a legtapasztaltabbak juthatnak fel.

Én több olyan embert is ismerek, akik még mindig dr. Nagy Lajos diagnózisában hisznek. Hogyne hinnének, hisz az ő orvostudományba vetett hitét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mindkét fiát s unokáit is az orvosi pálya felé irányította. Azzal a kockázattal is, hogy esetleg nem lesznek olyan szerencsések, mint ő, hogy ilyen megtartó faluba kerüljenek. Igaz, egyikük éppen az ő pacientúráját örökölte.

Minden népszerűség dacára azért akadtak elszomorító pillanatok is. Bár nem szokta emlegetni, dédelgetett magában annak idején kórházi álmokat is. Megjegyezte, egyik alkalommal éppen az kelt ki ilyen kérelme ellen, akitől támogatást remélt. S ha már ő nem lehetett kórházi orvos, amolyan minikórházat  varázsolt Rétyen. Nem küldte betegét minden karcolással a városi rendelőkbe, hanem megoldott otthon számos olyan esetet, amelyeket mások máshová irányítanak. Ezért lett ő mindenki orvosa, s Berecktől Kökösig tartott az ő orvosi körzete. Ahogy sokan mondták, ajtaja mindenki előtt mindig nyitva volt.

És sok volt a tennivaló a rendelőn túl is. Ha már rétyiek lettek, úgy illett, hogy benne is éljenek a rétyi mindennapokban. Ide szólt a személyazonosságijuk, hiába akartak szentgyörgyi lakosok lenni, nem lehetett. (Aztán mégis lehetett. Furcsa ez a sok hirtelen változás, a rendszer átka nehezítette azt is, hogy a közeli városban építsenek házat. De hozzákezdtek. S huszonhat év után felkerült a virágcsokor a tetőre.) Mivel falusinak nem járt aragázpalack, de más „városias” felszerelés sem, hát városi barátok segítségével próbálták mindezeket becsempészni falusi lakásukba. A színház, a koncertek nem hiányoztak, mentek, valahányszor kedvükre való volt a műsor. Egyik alkalommal felkereste őket Bene József festőművész. A doktor úr közbenjárására rendeztek be két termet a múzeumban az innen származó, fiatalkorát itt töltő képzőművész alkotásaival. A Bene Galéria megszületett, de egy idő után be is zárták. Kár érte. Nagy doktor ügyködésének köszönhetően újult fel az elhanyagolt Antos-kúria, lett belőle orvosi rendelő és orvosi lakás.

A rétyiek nem maradtak közömbösek, jól tudták, a doktor úrra nem csupán egészségügyi problémáikkal számíthatnak. A falu fontos személyisége lett, aki sokat tett a település felemeléséért, csinosításáért, lüktetésének felgyorsításáért. Az őt köszöntő ünnepségen felsorolta mindazt, illetve mindazok egy részét, aminek véghezvitelében szerepet vállalt. Szó esett ott iskolai felszerelésekről, nyírfaültetésről, kulturális központ kialakításáról, a holt patakárok felélesztéséről, korszerű úthálózat megteremtéséről. Az Antos-kúriába, ha belépsz az előtérből, jobb oldalon az ajtó felső gerendáján olvasható a Dr. Nagy Lajos-terem felirat, itt volt hajdanán az orvosi rendelő, szemben vele, ahol a konyha, a lakás, a „vendégfogadó” volt, a Nagy Lenke-terem. Kell-e ennél nagyobb elégtétel, kell-e ennél méltóbb elismerése annak a fél évszázadnak, amelyet a doktor és felesége rétyi lakosként töltött?

Köszönet jár a rendezvényért a falunak, de különösen Deák Botond tiszteletes úrnak és feleségének, fő segítőjének, ifj. Peter Józsefnek és feleségének, a gondnok-mindenes Bukur Bélának s a három önkéntes szakácsnőnek, Varga Ibolyának, Pap Editnek, Csősz Anna nyugalmazott tanítónőnek. És Dombora Lehel polgármester úrnak, aki „az egészre jókedvvel és szép szándékkal rábólintott” (a doktor úr szavai).

Péter Sándor