Hétfőnként tartjuk a hétindító megbeszéléseket, mióta a világjárvány rákényszerített a távmunkára, nem is nagyon látogatjuk máskor a szerkesztőséget. De a hétfő a közös gondolkodás, a feladatok és felelősségek kiosztásának napja, ennyi kell ahhoz, hogy egy maroknyi közösség mindennap újságot csinálhasson. Igen, csináljon, mert a magyar nyelv ugyan elég gazdag ahhoz, hogy a különféle cselekvéseket különböző igékkel illesse és a csinálást elsősorban a gyerek keletkezésével kapcsolatos művelethez kösse, de hát nekünk a napi sajtótermék olyan, akárha édes egyszülöttünk lenne, hát mi újságot csinálunk. Olykor vajúdunk is eleget világra jövetele előtt.

Szóval, a hétfői megbeszélésen minden zajlott a maga rendjén, a felelős szerkesztő begyűjtötte mindenkitől az ajánlatokat, feljegyezte a várható eseményeket, rangsorolta fontosság szerint a feladatokat, gondolatban már előre megtervezve öt nap újságjának minden egyes oldalát. Az adminisztratív dolgokról (hogy ki tölti be a hét folyamán a kulcspozíciókat) körlevélben szokás megemlékezni, mert a szó elszáll, az írás megmarad, legfennebb megnyitatlan levélként hányódik majd a postaládában. Én mindig elolvasom a körleveleket, néha nagyon szórakoztatóak tudnak lenni. Főszerk ugyanis meglehetősen nagyvonalú ember, neki a történések a fejében állnak össze, az élet csip-csup dolgai csak annyira érdeklik, hogy mihamarabb megszabaduljon tőlük. És akkor jönnek a javított körlevelek, olykor naponta több is. Néha válaszolunk is rájuk. Hogy szórakoztassuk mi is őt, ne csak ő bennünket.

Múlt héten ugyan helyettese látta el feladatát (elvégre egy főszerknek is szabad nyaralni), nagyvonalúságban azonban nem adta alább a legfőbb vezérnél – így lettem én a hétfői körlevélben Lacinak elkeresztelve. Hajjaj, ha tudnák, mennyi névvel illettek engem már! Voltam Marin és Váradi úr, egy jó barátom mai napig Jóskának szólít (pedig nincs is olyan jóskaformám), de Laci még nem voltam. A délutáni egyeztetésen a felelős szerkesztővel jót nevettünk hát rajta (amúgy nem igazán volt víg kedélyem, a nap híre a kettős gyilkosságot elkövető drogos sofőr esete volt), aztán nekifogtunk dolgozni. Azóta is várom a malacot, bár van egy olyan sejtelmem, hogy ezúttal sem kapom meg.

Kedden oldal és villany nélkül maradtam, előbbi magyarázatra szorul, utóbbi az áram nélküli élet emberpróbáló napjaként marad meg a szentgyörgyiek emlékezetében. Szintén a világjárvány hozadéka az újságszerkesztésnek a „felhőbe” való átköltöztetése, általában a főszerk készíti elő a nyers oldalakat, azokat tölti fel nap közben tartalommal az oldalakért felelős szerkesztő. A főszerk hiányában helyette intézkedő helyettes keddre minden oldalt előkészített a felhőben – kivéve a híroldalt. A tanú örök klasszikus mondatával (Bástya elvtárs: Én már szart érek?) kezdtük a délutáni egyeztetést, nevettünk ezen is, bár szorongva, mert akkor már majd egy napja tartott az áramkiesés. És az újságcsinálásnak alapfeltétele, hogy a hálózatban keringjen az a fránya kettőhúsz, ugyanis az éterben röpködő információk begyűjtése és a szerkesztőségnek a városban szerteszórt „irodái” közötti szakadatlan kapcsolattartás mind az áramszolgáltatás folyamatosságától függ – hogy melyik kolléga milyen eszközzel oldotta meg a villanymizériát, nem tudom, de estefelé már csak tőmondatokban értekeztünk egymással, ilyesféleképp, hogy „sali kettő repül, ugyanakkora pót mindjárt”. Spórolni kellett a kétszázalékos töltésen haldokló telefonnal, és a laptop se jósolt már hosszú élettartamot, a lapzárta pedig csillagévnyi távolságúnak tűnt, hiszen a hírek világát nem korbácsolták különösebb szenvedélyek. Este (igazából éjjel már) egy kis áramért és a fagyasztóban némi helyért könyörögve a város szerencsésebb felében lakó barátnál villámlátogatás, nem hosszú, csak míg telefon és laptop feltelik. Az élelmiszertartalék ottmarad, egyszer talán majd csak lesz villany nálunk is.

Augusztus 23-a sok-sok éven át a „felszabadítás” kötelező ünnepe volt, kik megélték, nem szívesen emlékeznek a hazugság dicsőítésére. Hát most ismét ünnep lett kisasszony havának 23-ája, legalábbis a szentgyörgyiek számára: lett áram, ha szakadozva, pislogva is, de ismét világítottak a villanykörték, duruzsolt a fagyasztó és nem jelzett pirosan sem a telefon, sem a laptop áramkijelzője. Nyugodt délutánnak indult, bár a nap vezető híre ezúttal sem volt pozitív töltetű: az osztrák belügyminiszter kerek perec kijelentette, Románia akkor lép be a schengeni övezetbe, amikor belőle római pápa lesz, az márpedig nem egyhamarra prognosztizálható. Azért elkészült a lap időben, s egy ilyen nap után az ember még leül kicsit, gondolkodik, tervezné a másnapot – és akkor az éjszakai csendbe belerondít a telefon csengése. A kijelzőn a tisztafej neve jelenik meg, a legutolsó emberé, akivel az elvégezett(nek hitt) munka után beszélni szeretne a hírszerkesztő. És nem teheti meg, hogy ne válaszoljon a hívásra, mert az újságcsinálás ilyenkor tőle függ, a tisztafej ugyanis, aki utolsóként nézi át a másnapi lapot, csak olyan esetekben zaklatja éjszaka a szerkesztőt, ha a felmerült problémát egymaga nem tudja megoldani. Ez is ilyen eset volt, hírt kellett cserélni, megtörténik néha, hogy valamelyik kolléga felhasználta a már a nyomdába leadott oldalában azt az információt, amit a hírszerkesztő is. Az egész újságot meg csak a tisztafej látja át – vissza hát a számítógéphez, egy kis szöszmötölés akkora méretűre faragni az új hírt, mint a régi volt, rutin kérdése, kinek mennyi idejébe telik.

Csütörtök végre igazán csendesnek ígérkezett, a napi körlevél is hibátlan volt, az oldalak is mind ott voltak a felhőben és az áramellátás folyamatossága is biztosítottnak tűnt. A hírvilág kissé megbolydult, aznap a miniszterelnök a kormányülés elején sok mindenről beszélt, azt nagyon szeret, cselekedni már kevésbé. Elkészült a lap, a tisztafej nem jelentkezett, úgy tűnt, a világ visszazökkent normális kerékvágásába, azon az éjszakán végre én is nyugodtan aludtam. Csak másnap reggel jött a hidegzuhany: hiába dolgoztunk előző nap, az újság nem jelenhetett meg, mert a nyomdát árammal ellátó transzformátorház is megadta magát, hozzá még elég látványosan. Valamikor péntek délutánra készülhetett el csak a lap, az olvasóinktól elnézést kérő szerkesztőségi üzenet már csak a hétfői lapszámba fért bele.

Vasárnap újságcsinálás szempontjából már igazán rendben működött minden, bár a hírvilág ezúttal sem az örömteli tapsikolás jegyében zajlott: szombaton felrobbant egy autógáztöltő-állomás, két halott, csaknem hatvan sebesült. Ilyesmi, ritkán ugyan, de megtörténik a világ minden pontján – a „mi” ügyünknek az a szépséghibája, hogy a töltőállomás három éve engedély nélkül működött. Sokan mondják, ez is csak Romániában történhet meg: lehet, hogy igazuk van, lehet, hogy nem, nem az én tisztem eldönteni. Az viszont tény, hogy ez az ország nagyon-nagyon nem működik, és ezt hiába látja a kisember, ha a felelősséget keskeny vállaikon cipelő politikusok és szakemberek (?) jottányit sem akarnak engedni fanarióta elkötelezettségükből.

Így zajlik egy hét uborkaszezonban, amelyik a múlt héten egyik napra se esett.

Borítókép: Albert Levente