Mint jeleztem, a térségben – benne Magyarországon sem – korábban soha nem rendeztek hasonló léptékű, ekkora tömegeket megmozgató, hasonló médiaérdeklődést kiváltó sporteseményt. Persze a kör önkényes szélesítése mindig módosíthat egy keveset az esemény dimenzionálásán, de legfeljebb az 1972-es müncheni olimpia „vitatkozhat” a besorolással. Félszájjal kimondott terv azonban, hogy egy atlétikai világbajnokság magas színvonalú megszervezése után Budapesten újra fel lehet melegíteni egy Magyarországon rendezendő olimpia projektjét, amely néhány éve belpolitikai villongások miatt nem került végül a Nemzetközi Olimpiai Bizottság döntéshozóinak asztalára. Bennfentesek szerint, ha a Magyar Olimpiai Bizottság akkor benyújtja a pályázatot, most jó eséllyel Budapest, nem pedig Los Angeles készülhetne a 2028-as nyári játékok megszervezésére. Azóta viszont az is eldőlt, hogy 2032-ben az ausztráliai Brisbane lesz a rendező, 2036-ra pedig Mexikó, Indonézia, India, Nagy-Britannia, Katar, Spanyolország, Oroszország, Törökország Szaúd-Arábia és Egyiptom is jelezte pályázási szándékát. Persze ez még bőven a jövő zenéje, a sportok királynője idei csúcstalálkozójának sikere azonban ebbe az irányba is bőven hathat.

A magyar főváros jól vizsgázott 2023 augusztusában. A világ harmadik legnagyobb sporteseményének számító szabadtéri atlétikai világbajnokságon – ez a 19. a sorozat 40 éves történetében: 1983-ban Helsinkiben indították útjára – 202 ország 2187 atlétája versengett 49 versenyszámban. Négyszázezer néző vendégül látását sikerült magas színvonalon biztosítani, esténként 30–35 ezer fős, élménnyel teli tömegek ballagtak békés nyugalomban a tömegközlekedési járművek megállói felé, a közlekedési rendszer pedig 30–40 percen belül „felszippantotta” ezt a hatalmas tömeget. Nap közben tízezer azonosíthatóan az atlétikára érkezett turista járta a magyar főváros nevezetességeit, nagyságrendekkel fokozva az amúgy is élénk augusztusi idegenforgalmi áradatot.

Kilenc tömény nap rengeteg élményanyaggal képes szolgálni, világunkban azonban, amikor minden érdeklődő valós időben értesülhetett az eredményekről – pláne bő héttel az utolsó díjkiosztó ünnepség, illetve a zászló Tokióra, a következő házigazdára való testálása után –, legfeljebb érzéseket érdemes megpróbálni megfogalmazni.

Mindjárt az első reggel az özönvíz okozott pánikközelit, hiszen a hatalmas vihar és özönvíz még a rajt előtt halasztást követelt. Németh Balázs, a szervezésért felelős cég vezetője korábban a Háromszéknek is elmondta, minden előre látható probléma elhárítására van megoldásuk, és reméli, hogy talán még az előre nem láthatókra is. Nos, a rajt reggele amolyan „határeset” volt, hiszen a vihar nemcsak a gyaloglóversenyt odázta el a beláthatatlan jövőbe, hanem a nap többi programjának újratervezését is hozta. A Hősök terétől induló, oda visszatérő útvonal mentén – amely a tévéközvetítések révén nem tagadottan a világ lenyűgözését is hivatott volt szolgálni – már az első mennydörgés előtt önkéntesek százai bontották ki a félliteres vizes palackokat a fóliadobozból, rakták ki az útszéli asztalokra. Ezek után mindent vissza, majd három óra múlva megint kezdődhetett a kipakolóvásár. Az első reggeli megpróbáltatások profi teljesítése után már „csak” az év legforróbb hetével kellett megküzdeniük a rendezőknek, de ez inkább az atlétákat állította szélsőséges megpróbáltatások elé.

Sokakban felmerült az a kérdés is, hogy a versenyszámok befejeztével a dobogósok nyakába akasztott érem vajon azonos-e azzal, amely másnap az aréna előtti Medál Plazában himnusz és élő zenekar kíséretében került a legjobbak nyakába. Nos, nem. A stadionban zajló ünnepléshez használt, az eredetihez megszólalásig hasonlító medál ugyan maga sem volt csokitallér, a több mint 10 centi átmérőjű súlyos „igazi” érmeket azonban csak az ünnepi külsőségek közepette tehették el az arra érdemesülők. Nem túl régi keletű ez az eredményhirdetési változtatás, és talán még nem is nevezhető általános érvényűnek, sokan fel is kapták miatta a szemöldöküket. Jómagam az 2016-os amszterdami Európa-bajnokságon találkoztam először az újítással, amely elvileg azt hivatott szolgálni, hogy ne a nap befejeztével rohamléptekben kiürülő lelátók lehangoló látványa előtt akasszák a megdicsőültek nyakakba az érmet, hanem ünneplő tömeg előtt. Kétségtelenül van benne némi ráció, mégsem tudok szabadulni némi hiányérzettől – és talán az atléták egy része sem, akik szerint sokkal magasztosabb körültekintgetni a nagy siker díszletei között, mint egy színpadon.

Ami viszont biztosan senkiben sem ébresztett semmiféle viszolygást: a budapesti közönség értő és mindenkit keblére ölelő viszonyulása. Az atlétikában amúgy sem szokás kifütyülni az ellenfeleket, a hazai szereplőket még kevésbé. Olyan sportág ez, ahol a szabálytalan rajtért kizárt versenyzőt is megtapsolják, mint szülő a pillanatra fékét vesztő gyerekét, akiről azzal együtt a világ semmi pénzéért sem feltételezné, hogy esetleg csalni készült volna. Ebben a sportágban legfeljebb a „kokszmúltból” érkezők számíthatnak némi hidegségre. De még ebben az egész világot keblére ölelő általános hangulatban is fantasztikus volt a budapesti vb közönségének „produkciója”. A bőségesen ömlő biztatás mindenkit a szárnyaira vett, ám amit a magyar versenyzők kaptak, egészen lenyűgöző volt. Boros Bence vagy Bánóczy Árpád fékezhetetlen mosolygása szinte gyermeki örömről árulkodott, Takács Boglárka és Molnár Attila egyenesen a közönségre „hárította” első körös remek szereplése legfőbb érdemét. Krizsán Xéniát pedig kis híján egyesen a pódiumra segítette a lelátóról áradó feltétlen szeretet.

Halász Bence győzelme sem a publikumon múlott. Sőt, a magyar kalapácsvető bronzérmét olyan egyöntetű fergeteges ünneplés követte, mintha a közvélemény nem táplálta volna vele kapcsolatban (nem is annyira) titkon a történelem első magyar világbajnoki aranyának reményét. Pillanatig sem volt kétséges: az atlétika végérvényesen megérkezett Budapestre – és a sportszerető emberek szívébe.

Történetének legnagyobb sporteseményén vizsgázott csillagos tízesre Magyarország. És igen, az atlétikai világbajnokság az olimpiarendezés soha el nem engedett tervének is új lendületet adhat. Mert bár korántsem mellékes szempont, akkor is érdemes – sőt, kötelező! – ne pusztán gazdasági szempontok alapján végigpásztázni, miért érte meg vb-t rendezni. A cél, hogy a vb és az azt felvezető és kísérő programok hatására sokan kezdjenek el sportolni, egészségesebben élni, folyamatosan jelen volt a rendezvény kommunikációjában, e kezdeményezések tényleges eredményességét azonban csak a jövőben mérhetjük le. Ami azonnal érzékelhető módon itt marad mindannyiunknak: a gyönyörű Duna menti sportpark, no meg annak a tudata, hogy az anyaország képes megrendezni a világ harmadik legnagyobb sporteseményét. Ennek birtokában bátran tovább lehet szőni a magyar olimpiarendezési álmokat.