Tanárból földműves

Szőcs András pályaelhagyó: testnevelési egyetemet végzett, dolgozott is tanárként, ám akkoriban igencsak kicsi volt a tanárok fizetése, ráadásul életében is nehéz időszak köszöntött be, jobbnak látta, ha lemond a pedagógusi karrierről és mezőgazdásszá lesz. Szülei is bátorították, fogjon csak bele. A kezdet nem volt egyszerű, mert gyerekként nem nagyon szeretett a mezőre járni, pedig az ott tanultakkal valószínűleg könnyebb lett volna. Szerencséje volt viszont azzal, hogy olyan barátra tett szert, aki sok tanáccsal tudta ellátni.

Területeit egyedül dolgozta meg, soha nem fogadott még csak traktoristát sem, emellett a papírmunka is jórészt mind az ő nyakába szakadt. A kultúráit mindig úgy választotta meg, hogy neki könnyebb legyen és kiszámítható nyereséget hozzon. Ezért elsősorban lucernát és takarmánynövényeket termesztett.

„A mezőgazdaság hatalmas kihívás volt nekem. A piacon árultam a csomagtartóból a pityókát és a gabonát, de senki sem vásárolt tőlem, mert mindenki azt hitte, a tanár úr csak várakozik. Aztán megkérdezte egy idős néni, hogy fiam, ezt te árulod? Hát mondtam, igen, én. Hát jó, akkor vennék egy zsák búzát – mondta. És így indult. Lentről, nagyon lentről és úgy lépésenként felfelé. Ahogy telt az idő, úgy nőtt bennem is a földművelés iránti elhivatottság és az alázat. Ezek nélkül nem lehet felfelé lépkedni a lépcsőkön. Lépésről lépésre majd vettem traktort, és elkezdtem én is egy kicsit nagyobb területen gazdálkodni” – mondotta Szőcs András.

Bejegyzett biogazda kényszerből lett. Dolgozott, majd várta, hogy a botfalusi cukorgyár fizesse ki a leadott cukorrépa árát. Csakhogy az nem történt meg, egyre többel tartozott, neki meg egyre kevesebb pénzből kellett megélnie. Az életébe ekkor megint új barát, sőt, barátok jöttek, akik azt mondták, lehet másképp is gazdálkodni.

A váltás új kihívások elé állította, de úgy véli, jól tette, mert nemcsak hogy a bevételre nem kell várnia, de a támogatásoknak köszönhetően kis többletjövedelemhez is jut. „Nem mondom azt, hogy mindent újra kellett tanulni, hiszen növénytermesztéssel foglalkoztam azelőtt is. Az ekét ugyanúgy be tudtam állítani, amikor kellett menni kombinátorozni vagy vetni, de növényápolásból, a talaj tápanyagmegőrzéséről volt mit tanulni, mert bizony okozott néha fejtörést. Például a tápanyag-ellátottságát olyan szinten tartani, hogy termő maradjon akkor is, amikor egymást követően két olyan kultúra következik, amelyek hasonló tápanyagot igényelnek. De hála Istennek, ebben is segítettek barátaim és azok az idősebb, tapasztaltabb gazdák, akik jó tanácsokkal láttak el” – avatott be életének részleteibe a fiatal gazda.

Szőcs András úgy vélte, jó lenne, ha a fiatalok közül többen maradnának itthon földet művelni. Mégiscsak jobb itthon a család mellett és barátokkal, mint idegenben, külföldön. Hogy ez így történjen, szerepe lesz neki és a nála nagyobb területen dolgozó és tapasztaltabb gazdáknak is. Ha megmutatják, készek az együttműködésre, tudásuk átadására és kapcsolati hálójukat rendelkezésükre bocsátják, igenis, akadni fognak olyanok, akik átveszik szüleik helyét. „Valamilyen szinten meg kell próbálnunk együttműködni, mert csak így lesz jövője Erdővidéknek és azon túltekintve az erdélyi magyarságnak. Fogy a nemzet, a falvak elöregednek, egyre kevesebb a fiatal, aki a mezőgazdaságot választja. Biztatni szeretném a gazdatalálkozó rendezőit, s mindenkit, aki itt részt vett, hogy legyenek még ilyen rendezvények: gyűljünk össze, beszélgessünk, legyünk barátok, legyünk üzlettársak, és találjunk ki együtt valami olyasmit, ami jó Erdővidéknek és jó egész Erdélynek is” – mondotta a tanárból lett biogazdász Szőcs András.
 

Tanulni kell a mezőgazdaságot!

Pichler Alpár, a felsőrákosi AgroLand Kft. tulajdonosa – és nem mellékesen a Hargita és Kovászna Megyei Cukorrépa-termesztők Egyesületének az elnöke is – nem Baróton vagy a kistérség valamelyik községében született, nem is ott nőtt fel, de felmenői révén mondhatja, igenis erdővidéki. Családja nemzedékekkel ezelőtt Ausztriából került Barótra, soraikból tanítók és pékek kerültek ki. Ő Sepsiszentgyörgyön született, Ausztriában tanult mezőgazdaságot, majd a cukorrépa-feldolgozással foglalkozó Agrana Rt.-nél dolgozott tizennégy évet, ahol sok mindent megtanult a mezőgazdaságról, a gazdaságról, a gazdálkodásról, a termelésről, a gépekről, a vállalkozásról.

A moldvai cég akkor került kapcsolatba a háromszéki gazdákkal, amikor a botfalusi gyár nem fizette ki a helyi termelőket, a romani cégnek viszont szüksége volt a répára, és 500–600 hektárra kötött szerződést velük.

Az új kapcsolatai – köztük vadászok – révén merült fel, kukoricát kellene termelni Erdővidéken, hogy a vadak élelmezését megoldják. Bő tíz éve kibérelték az osztrákok által Vargyas határában megvásárolt földeket és elkezdték a munkát. Ezzel párhuzamosan répaszedő gépek forgalmazásával, javításával és a hozzájuk tartozó alkatrészek beszerzésével foglalkoztak, és szervizelték a nagyváradi, marosludasi és romani, esetleg a botfalusi cukorgyár felszereléseit.

Elsősorban ipari növényeket – cukorrépa, repce, szója – termelnek, újabban elég jó eredményeket elérve tesztelik a pityókát és a hagymát. A krumplit csipszgyáraknak szállítják. A sikeresség egyik zálogának tartja, hogy terményeinek egy része már ültetéskor le legyen szerződve és legyen ára szabva.

Sikerült olyan csapatot összeállítani, amely a földművelés több ágában is remekül megállja a helyét. Ebben szerepe volt a bányának is. A valaha legnagyobb környékbeli vállalat felszámolását követően rengeteg jó munkás és gépész maradt munka nélkül, akiket meglehetősen könnyen át lehetett képezni. „Bő tíz éve az erdővidéki mezőgazdaságban alig néhány jelentősebb cég működött, nagyon sok föld megműveletlen volt, de úgy látom, egyre többen fognak bele és fejlesztenek. Kicsit félreesünk Felső-Háromszéktől, a talajminőség kicsit gyengébb, de azért lehet termelni: van csapadékunk, megművelni érdemes föld – bár egy picit a mérettel bajok vannak –, és a vadak közelebb vannak, mint szeretnénk, de azért lehet és érdemes itt dolgozni. Ajánlom mindenkinek a mezőgazdaságot, de azt is, hogy tanulatlanul vagy tapasztalatlanul senki se kezdjen bele. Iskolában tanulva vagy farmon dolgozva szerzett tapasztalat nélkül nem lehet, mert nagyon-nagyon kiéleződött a helyzet, és jó termés, bő termés nélkül nem éri meg gazdálkodni. Az az idő, amikor megtermeltünk 10–15 tonna pityókát egy hektáron, és az jövedelmező volt, mert azt eladtuk itt-ott a piacon, most már nem működik” – mondotta a vállalkozó.  
 

Megéri a cukorrépa

Benedek-Huszár Márta arra kérte, beszéljen a cukorrépa-termelésről és -piacról is. Pichler Alpár úgy fogalmazott: bár a piac kényes helyzetben van, de azért még mindig megéri répatermesztéssel foglalkozni. Bő harminc éve harminchárom cukorgyár működött Romániában, manapság alig kettő, azok az ország 500 ezer tonnás cukorfogyasztásának a töredékét, hetven­ezer tonnát állítanak elő. Az Agrana eddig is kifizette, most is kifizeti a termelőket. A botfalusi és marosludasi cukorgyárat megvásároló új befektető valószínűleg csak utóbbit fogja működtetni, azaz a Brassó, Kovászna és Hargita megyében termelt cukorrépát Romanban vagy Ludason fogják feldolgozni.

A cukorrépa ára eléggé jó, de kérdéses, milyen lesz az elkövetkező években, ugyanis a gyárak az utóbbi időben megpróbálták a répa árát a cukor eladási árához igazítani. Vagyis ha ők jól el tudják adni a cukrot, akkor a termelők is jó pénzt kapnak, ha ők kevésbé jól adják el, akkor a termelő is kevesebb jövedelemhez jut. „Még mindig azt mondom, hogy – az uniós támogatásnak is köszönhetően – a cukorrépa jó befektetés és egy jó növény Erdővidéken, mert jól talál a vetésforgóba is. Óriásit változott a technológia, újfajta magok jöttek, újfajta gyomirtók vannak, korántsem olyan nehéz cukorrépát termelni ma, mint tíz évvel ezelőtt” –  jelentette ki Pichler Alpár.