– Petőfi-év lévén, talán nem légből kapott a kérdés: milyen szobrot tud elképzelni a nagy költőről?
– Bennem az a Petőfi-szoborkép él, amilyet a sepsiszentgyörgyi pályázat győztese megalkotott. Amikor láttam a visszavont tervezetet, arra gondoltam, épp ilyennek képzeltem Petőfit. Ez lenne a hiteles Petőfi, épp erre lenne szükség 2023-ban, hogy a hús-vér költőt állítsuk az emberek elé, ne hamis mítoszokat gyártsunk. Különösen akkor, amikor születésének kétszázadik évfordulóját ünnepeljük. A meglévő Petőfi-szobrok közül a Petőfi Irodalmi Múzeum kertjében látható Ferenczy Béni-alkotás áll hozzám különösen közel, épp azért, mert Petőfit hétköznapi embernek mutatja. Velem egy szinten áll, embermagasságú, nem egy kétméteres talapzaton áll, a magasban, természetellenes pózban, az egyik karjával a semmibe mutatva, a másik kezében kardot szorongató vagy hazafias versek tekercsét őrizgető költő. Nem tetteti magát másnak, mint ami. Mert szerintem mindenekelőtt ember volt.

– És mi lesz a magasztos, fennkölt szemléletmóddal, amelybe beleneveltek bennünket?
– Nehéz ügy, hiszen ezt sulykolták belénk – de dédszüleinktől kezdődően valamennyi generációba – a tankönyvek, ezt a hivatalos, akadémikus, tudományos, életidegen irodalomképet közvetítjük. Most már 175 éve él ez a hivatalos Petőfi-kép megannyi torzítással, legendával, tárgyi pontatlansággal nyakon öntve. Pedig-pedig a költők nem szuperlények, hétköznapi emberek ők, csak éppen tudnak valamit a költészetről, és azt az emberek felé közvetítik. Hogy Petőfiből rettenthetetlen szabadságharcos hőst fabrikáltak? A Bóbita gyerekversek szerzője, Weöres Sándor nagyon találóan állapította meg: Petőfi Sándort eltakarja a saját szobra. És valóban, Petőfit belekényszerítették egy fennkölt, magasztos, bronzba öntött, mutogatós, hazafias verseket szorongató szerepbe, közben megfeledkeztünk arról, aki valójában volt. Minden politikai rendszer megpróbálta őt felhasználni. A népből a nép költője, a nép egyszerű fia meg a forradalom vezére. Ezeket a címkéket Petőfire jelentős mértékben a kommunista rendszer aggatta, amelynek nagyon jól jött, hogy oda lehetett állítani a nép elé: tessék, egy proletár származású költő, az anyja mosónő, az apja kocsmáros vagy mészárosmester, tessék, itt van. Nem árt azonban tisztába tenni a tényeket. Petőfi nem a nép egyszerű fia volt, hanem egy magyar nemesi fiú. Az nem szerepel a tankönyvekben, hogy az apja, Petrovics István nemes volt, a Petrovics család 1683-ban kapott nemesi oklevelet, a 12 éves Petőfi Sándor még nézegette a nemesi oklevelet a szobában. Csak a polgári demokrata gondolkodás miatt, a márciusi forradalom idején döntöttek úgy a márciusi ifjak, hogy megtagadják ezt az örökséget. A márciusi ifjak valamennyien nemes fiatalok voltak, Jókai is, rendes neve Jókay Móricz, Petőfi maga beszélte rá a barátját ’48 márciusában, hogy a forradalom szent nevében törölje az ipszilont a nevéből, és mostantól írja pontos i-vel, polgári módon.

– Egyre nagyobb bajban vagyunk: mit kezdjünk a családdal, amelyből a közhagyomány szerint a mi Sándorunk eredt?
– Az is csak féligazság, hogy Petőfi anyja, Hrúz Mária mosónő volt, a nép egyszerű leánya… Ő csak addig dolgozott cselédként, míg Petrovics István feleségül nem vette, mert utána Petrovics vígan eltartotta az asszonyát. Igaz ugyan, hogy Hrúz Mária mosónőként, cselédként dolgozott, de nem azért, mert a nép egyszerű sarja volt. Családja Kecskemét legrangosabb polgárai közé tartozott, nagyapja Kecskemét egyik legrangosabb polgára volt. Beütött azonban a gazdasági csőd, tönkrement a család, a fiatal Mária pedig arra kényszerült, hogy mosónőként dolgozzon. De polgári kultúrában nevelkedett, polgári öntudatú, szlovák anyanyelvű lány volt, akit az élet hányattatásai rövid ideig cselédsorba kényszerítettek. Petrovics István nemesember volt, aki a népszámláláskor következetesen magyarnak vallotta magát. Annak idején úgy tanultuk, hogy szerb származású volt, ezt is ideje lenne kidobni a fejünkből, mivel Petrovics István szlovák gyökerű, de magát magyarnak valló, magyar tudatú emberként élt. A nyitrai vármegyében nevelkedett, már a nagyapja átköltözött Magyarországra. Ő maga jól menő üzletember volt, több városban működtetett italméréseket, alkalmazottai voltak, földeket bérelt, Szabadszállás környékén gazdálkodott, tehát mindenféle befektetésekből élt. Petőfi tehát nem feltétlenül volt a nép egyszerű fia, bár Kiskőrösön született egy egyszerű nádfedeles házban.

– A március 15-i események leírása tekintetében is fogjunk gyanút?
– Jellegzetes féligazságokkal van tele annak a napnak a hivatalos krónikája is. Például azzal, hogy 1848. március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt. Amikor én iskolába jártam az 1980-as években, a tankönyvünkben még rajz is szerepelt, amint Petőfi áll a múzeum lépcsőjén, de az is színtiszta hazugság. Olyan legenda ez, amelynek semmiféle alapja sincs. A kortársak visszaemlékezéseiből, abból, amit a márciusi ifjak mondtak-írtak, a mindenféle újsághírekből órára pontosan ismerjük annak a napnak az eseményeit. Az ily módon összerakott képből kiderül, hogy március 15-én Petőfi több helyen is elszavalta a Nemzeti dalt: egyrészt a Landerer és Hecke­nast nyomda előtt, majd a Pilvax kávéházban, elszavalta az orvosi egyetem udvarán, este pedig a Nemzeti Színházban, de a Nemzeti Múzeum lépcsőjén soha. Valaki később kitalálta ezt, és annyira elterjedt a köztudatban, hogy még a tankönyvekbe is bekerült.

– Miért nem kerültek a helyükre ezek a dolgok 1990 után sem?
– Nagyon izgalmas kérdés ez. Mint ismert, a kommunizmus alatt József Attila, a proletár költő rendszerellenes, elsősorban a proletár öntudatot megjelenítő verseit emeltük ki. Proletár költőként tanultunk róla a középiskolában, 1990 után azonban az ő életművét egyre inkább a helyére tették. Miután József Attila 1935-ben halt meg, a kommunizmus évtizedei alatt nem nagyon volt ideje annyira mélyen megfoganni a proletár költő kommunista beállításának. Ha Petőfi is 1937-ben hal meg, és azt követően kezdik el kialakítani róla ezt a szerencsétlen hivatalos képet, lehet, hogy Petőfit is a helyére lehetett volna billenteni ’90-et követően. Esetében azonban már rögtön a halála után elkezdődött az idealizált beállítás, hiszen Petőfi alakja nagyon alkalmas a legendagyártásra. Az is nagyon fontos mozzanat az életrajzában, hogy gyakorlatilag a semmiből, a legendából jött, a semmiben, a legendákban tűnik fel újra. A halála után 80 éven át tartott az a vita is, hogy pontosan hol született. Ma már magabiztosan mondjuk, hogy Kiskőrösön született, de az 1930-as évekig nagyon komoly vita folyt erről. Legalább öt különböző alföldi település „vitatkozott” felette, míg talán 1935-ben a Magyar Tudományos Akadémia kimondta: tegyünk pontot ennek a végére, minden józan, logikus érv Kiskőrös mellett szól. Az is fontos kérdés volt, mikor született. Világrajövetele után gyakorlatilag életképtelennek tűnt, megijedtek, hogy ott rögtön meghal, és meglehetősen brutális módon próbálták megmenteni az életét. A kocsmát üzemeltető Petrovics István megtöltött egy lavórt pálinkával, a lila színű, nagyon vézna kis csecsemő testét bemerítették a pálinkába. Életmentő műveletnek bizonyult, a pálinka csípte a csecsemő bőrét, fájhatott neki, elkezdett sírni, a sírástól levegő ment a tüdejébe, beindult a vérkeringése, visszanyerte a normális színét. Képzelhetjük, hogy abban a szörnyű élethelyzetben senki nem nézte a pontos órát. Itt is az 1920-as években döntött úgy a hivatalos tudomány, hogy éjfél után született, tehát 1823. január 1-jén.

– A halála körülményeit egyesek máig vitatják…
– Ugyanez történt Petőfi halálával is. A segesvári csatavesztés utáni hatalmas zűrzavarban, szörnyű vészhelyzetben szegény berohant a kukoricásba. Eltűnt a semmiben, ahogy a semmiből érkezett. A születése napját sem ismerjük pontosan, mint ahogy azt sem, hogyan halt meg. Gyönyörű költői sors ez, nagyon alkalmas a legendagyártásra. Ráadásul Petőfi halála után azonnal beindult mindenki fantáziája, a családtagok, a rokonság, a nagynénik-nagybácsik, mindenféle ismerősök, Petőfi dajkája mindenféle történeteket terjesztett Sándorról. A legkülönbözőbb kitalációkat mesélték és nyilatkozgatták az újságoknak, hogy szerepelhessenek, híresek legyenek, és ehhez a barátok is hozzájárultak. Mindenki megpróbálta zászlajára tűzni Petőfit, mindenki hozzátett még valamilyen „hivatalos” változatot, ebből alakult ki a kétméteres talapzaton álló hatalmas, bronzból öntött szobor természetellenes testtartásban. Holott Petőfi életműve önmagában csodálatosan gazdag, verseiből, levelezéseiből, úti jegyzetei­ből nagyon szépen kirajzolódik a valódi Petőfi Sándor. Az iskolai magyarórákon viszont épp a legizgalmasabb részletek nem hangzottak el, a tankönyvekből épp a legszerethetőbb, legemberibb vonások hiányoznak. Ami nem elég hivatalos, ami nem „illik” a szobor kezébe, arról egyszerűen hallgatnak a tankönyvek. Úgy nőtt fel rengeteg nemzedék, hogy egy lecsupaszított, pózba merevített, féligazságokra épülő Petőfi-képet kapott, gyerekeinek is ezt adja tovább. Ha meg egy szobrászművész elénk állítja a valódi hús-vér embert, az átlagember megbotránkozik és azt mondja: azt a Petőfi Sándort kérem, akiről nekem a tankönyvekben nagyon szépeket írtak, aki a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavalta a Nemzeti dalt.

– Hogyan minősítené az irodalomtörténész, egyben Petőfi-kutató a nagy költő életművét?
– Egyértelműen magas szintű, kiegyensúlyozott költői teljesítményről, motivációról beszélhetünk. Tudjuk, rövid élete alatt Petőfi körülbelül ezer verset írt, minderre tíz év állt a rendelkezésére. Az ezerből egyszerre 150 elkallódott, elveszett, tehát az életmű jelentős része, mintegy 15 százaléka nem áll a rendelkezésünkre, csak tudunk róluk Petőfi naplójából, a kortársak visszaemlékezéseiből, a levelekből. Sok verset írt emlékkönyvekbe is. Ha valahol megszállt, a reggeli búcsúzás pillanatában a házigazda helyi nemesember lánya odalépett a nagy Petőfihez, az ismert költőhöz, szemérmes mosollyal átnyújtotta a kapcsos emlékkönyvét, és kérte, írjon bele néhány emléksort. Olyankor Petőfi improvizált négy-nyolc sort, így maradt fenn néhány emlékvers, de nagyon sok el is veszett. Petőfi életművéből csak a 85 százalék „érkezett” meg, de az is zseniális, óriási, monumentális. Petőfi első verse is elveszett, egy evangélikus lelkész Emília nevű lányához írt szerelmes vers. Emília történetesen nem sokra tartotta a költészetet, nem értékelte Petőfi költői gesztusát, a verset elveszítette. Mi meg csak annyit tudunk róla, hogy az volt az első. Azt is tudjuk a korabeli beszámolókból, hogy amikor keresték a segesvári csatavesztés utáni értesítőt, Petőfi eltűnésének helyszínén találtak vérrel átitatott kéziratokat, valószínű, hogy ezek Petőfi utolsó verseinek kéziratai voltak, de azok sem maradtak ránk. Ha úgy tetszik, Petőfi első és utolsó költeményei elvesztek, a ránk maradt utolsóban Petőfi pedig arról számol be, hogy bivalytejes puliszkát vacsorázott. Ezt azonban az utókor nem tartotta eléggé magasztosnak, ezért az utolsó előtti verset, A száműzött című költeményt nevezték ki utolsónak, az sokkal jobban illik a Petőfi-képbe.

– És milyennek láttatná Petőfit, az embert?
– Hogy Petőfi öntörvényű, szabályokat felrúgó ember volt, önmaga írta egy levelében. Mi a szabály?, teszi fel a kérdést, és rögtön meg is válaszolja: a szabály a sánta középszerűség mankója. Tehát hogy csak a tehetségtelen, unalmas, középszerű embereknek kellenek szabályok. Petőfi zseni volt, aki mindig sportot csinált abból, hogy szembemenjen a forgalommal. Mindig külön utakon járt. Nagyon határozott ember volt, mindenről saját elképzeléssel, és ezt elég élesen, nyersen tudta megfogalmazni. Voltak körülötte szuper­érzékeny emberek, akiket állandóan megbántott. Tompa Mihály, a felvidéki evangélikus lelkész például egyszer annyira megbántódott Petőfi néhány durva beszólása miatt, hogy elégette Petőfi összes hozzá intézett levelét. Később persze megbánta. Petőfivel valóban nem volt könnyű, Jókai például a naplójában beszámolt róla, hogy egy alkalommal színházba indult Sándorral, az előadásra azonban nem kerültek be, mert barátja már a ruhatárnál botrányt rendezett, nem tetszett neki, ahogyan a ruhatáros fel akarta akasztani a kabátját. Annyira kínossá vált a jelenet, hogy Jókai rémülten rángatta ki az épületből. Petőfi szívesen időzött kávéházakban, a hivatalos kép szerint reggeltől estig verseket írt ott. Ha minden igaz, egyrészt társasági életet élt a kávéházban, ennek volt a helyszíne, ott jól érezték magukat, másrészt újságokat olvastak, mert a kávéházban hozzájutottak a lapokhoz, a hírekhez. Szóval társasági életet éltek, eszmét cseréltek, művelődtek és nagyon sok kávét ittak – Petőfiről tudjuk, hogy napi három-négy liter kávét is megivott. A kávéházakban biliárdasztalok is álltak, Petőfi szívesen játszott, nagyon jól biliárdozott, ahogy annak idején nevezték, kéglizett. Annyira jól, hogy pénzes alapon is vállalt mérkőzéseket, tíz meccsből hetet-nyolcat meg is nyert, ebből volt némi bevétele. Persze erről sem szoktak hivatalosan beszélni, nem illik a szoborformához, mint ahogy sok más apró mulatságos részletről sem.

– Kevesen tudnak Petőfi műfordítói vénájáról. Milyen fordítások fűződnek a nevéhez?
– Petőfi volt a Robin Hood, az élő regény első fordítója, Robin Hood alakját, történetét ő vitte be a magyar köztudatba. 1846-ban egy hónapos határidővel kapta meg a fordítási megbízást, csak az volt a gond, hogy nagyon sok időt töltött a kávéházakban való készülődéssel és egyéb szórakozással, ezért Jókai Mórék úgy döntöttek, eltávolítják Petőfit a pesti éjszakai életből. Kibéreltek egy hónapra egy gátőrházat Gödöllő határában, oda hurcolták el erőszakkal. Petőfi rájött, hogy ott nincs szórakozási lehetőség, nincs biliárdasztal a környéken, nincs mit tenni, dolgozni kell. Unalmában dolgozni kezdett, és egy hónap alatt elkészült a fordítással, így született meg például a Sötét úr. Azt is tudjuk, hogy Petőfi beszélni nem, csak olvasni tudott angolul, az angol szavakat fonetikusan ejtette.

– A Petőfi-életmű iránti kiemelt érdeklődésének mi a története?
– Petőfire egyszerűen ráakadtam, fogalmazzunk így. Az iránta való vonzalmam persze már hároméves koromban elkezdődött, magnófelvétel is készült arról, hogy négyévesen elszavalom a Megy a juhász szamáron című verset. Aztán 26 évesen a Magyar PEN Club titkára lettem Hubay Miklós drámaíró keze alatt. A Magyar PEN Club akkoriban a Petőfi Irodalmi Múzeum épületében működött, a házban, ugyebár, jelen volt Petőfi szelleme. Hubay Miklós elnöki szobájában állt egy szekrény, amely még Szendrey Ignác tulajdona volt, egy eredeti szekrény Szendrey Ignác birtokáról. Ott volt mellettem tárgyi bizonyítékokkal, petőfies élettel és szellemiséggel. Ott akadtam bele az első érdekességekbe, például abba, hogy az 1950-es években valami alföldi téesz pálinkát gyártott Petőfi néven. Elkezdtem kutatni, mi mindent neveztek még el Petőfiről a közel két évszázad során, és kiderült, hogy a mozitól kezdve a mezőgazdasági termelőszövetkezeten át a cigarettáig sok mindent. Direkt vadásztam ezekre a titkokra, az olyan szokatlan részletekre, amelyek nem szerepelnek a tankönyvekben. Rájöttem, hogy Petőfi nagyon izgalmas, szokatlan, eredeti egyéniség volt, igazi színes, pezsgő, vibráló személyiség, szellem, és az iskolában, a tankönyvekben ennek csak a töredékét találni meg. Persze sok olyan részlet is van, ami érthető okokból maradt ki a tankönyvekből. Petőfi legénybúcsúja például, ellenkező esetben ki kellett volna rakni a 18-as karikát. Szaftos történet Táncsics Mihály kiszabadítása is. Hivatalosan azt tudjuk, hogy amikor a Nemzeti Múzeumnál elmondták a tizenkét pontot – és nem szavalták el a Nemzeti dalt –, kiadták a jelszót: fel Budára Táncsics börtönéhez! A tömeg egy része felvonult a Várba és kiszabadította a foglyot. A hivatalos verzió ott folytatódik, hogy este a Nemzeti Színház épületében Bánk bán-előadás zajlott, amelyet a forradalmi fejlemények miatt állítottak színpadra. Már javában zajlott az előadás, amikor a forradalmi sokaság betódult a színházterembe, vállukon Táncsics Mihállyal. Valójában az történt, hogy a kiszabadított Táncsicsot a nagy örömre való tekintettel gyorsított eljárásban berúgatták, megitattak vele két liter bort, ő meg ettől gyakorlatilag elveszítette az eszméletét. Akkor jöttek rá, hogy ennie is kellene valamit, és próbáltak ételt gyömöszölni a szájába, pofozgatták, de így is másfél órába került, míg Táncsics valamilyen szinten magához tért. Beszélni még nem tudott, de ülni már igen, így két oldalról tartották, és vitték át Pestre. Ezért késtek el a Bánk bán-előadásról.

– Ha önön múlna, milyen forradalmi napot „tanítana” a fiataloknak?
– Nagyon érdekes, zavaros időszak volt ez, egy másik sajátságosan emberi arccal. A tankönyvekből azt sem tanulhattuk, hogy március 15-én délben a forradalmat néhány órára felfüggesztették, a márciusi ifjak hazamentek ebédelni. Mert üres gyomorral nem lehet forradalmat csinálni. Az egésznek volt egyfajta bájos hétköznapi arca is. Ezt az emberi arcot szeretném egy Petőfi-szobortól is. Mert ha meghamisítjuk Petőfit, az irodalomtörténetet hamisítjuk meg. Adjuk vissza az irodalomnak ezt a bájos hétköznapi arcát, emeljük le a szobrokat a talapzatukról, tanuljuk meg szeretni hús-vér valóságukban a költőket, az írókat. Ne hazudjuk őket félisteneknek, szeressük őket olyannak, amilyenek voltak. Az embert, ne a szobrot.

Zsille Gábor
Költő, műfordító, publicista, polonista, szerkesztő. Budapesten született 1972. március 2-án. A budapesti Arany János Gimnáziumban érettségizett 1990-ben. 1991–1997 között papnövendékként katolikus teológiai tanulmányokat folytatott az esztergomi, a szegedi, majd a pécsi hittudományi főiskolán, de végül nem szentelték pappá. 1998–1999 folyamán a Magyar PEN Club titkára, egy családi örökségnek köszönhetően 2000–2004 között Krakkóban élt. 2002-től a Magyar Írószövetség tagja, 2005-től a Magyar Írószövetség Műfordítói Szakosztályának titkára, 2008-tól elnöke. 2014–2019 között a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíj kurátora, a Magyar Művészeti Akadémia képviseletében, 2014 júniusától a Magyar Napló irodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője. Angol és lengyel nyelvből fordít. Díjak, elismerések: Móricz Zsigmond-ösztöndíj (2006); Vár-díj (az év verse, 2006); Tokaji Írótábor Díja (2013); József Attila-díj (2015); Tóth Árpád Műfordítói Díj (2015); Magyar Arany Érdemkereszt (2018); Hieronymus-díj (2019); Térey János-ösztöndíj (2020); a Lengyel Köztársaság Lovagkeresztje (2021).