Váry O. Péter
Volt egy ember, élete sokaknak példaként szolgálhatna. Lakatosinasként még beleszeretett egy kihalóban levő szakmába, megszállottként kereste a régi mestereket, hogy minél többet tanulhasson tőlük, míg még lehet, s ahogy teltek az évek, észrevétlen mesterré nőtte ki magát ő is. Az anyag ismeretét elsajátította az élet iskolájában, a forma megismeréséhez egyetemet végzett, s mikor már okulni nem volt kitől, hát ő maga vált tanítóvá, azon a sajátos módon, ahogyan Ő értelmezte a tudás átadásának lehetőségét: szakmailag mindig csak tiszta forrásból merítésre, erkölcsileg a hivatáshoz alázattal, tisztelettel közelítésre nevelve tanítványait. Így vált a kétkezi munkásból elismert egyetemi tanárrá, s mert mindig a többre s tökéletesebbre vágyott, Héphaisztosz-adta tehetségét érvényesítve a kovácsmesterséget művészi szintre emelte.
Volt egy ember, osztrák létére a magyarok nagy tisztelője. A sors úgy akarta, hogy Attila népéből válasszon magának társat és vele élje le életét, érte és vele tanuljon meg magyarul, olyannyira, hogy Tamásit eredetiben olvashassa. Nyelvtudása sohasem vált tökéletessé, de rendkívüli tehetséggel érzett rá a magyar nyelv árnyalataira: tőle származik a kontár kovácsokra vonatkozó mondás, miszerint sokan csak kopácsolnak, nem kovácsolnak. És a kedvencévé vált Tamásit olvasgatva Ábel nyomába is elindult volna, de hát székelynek születni kell, megtanulni nem lehet: mikor a könyvből egy szót nem értett, és sem a szótár, sem felesége nem tudta a választ megadni rá, valamiféle átszellemült vágyakozással sóhajtott fel: hja, akkor ez székelyül van.
Aztán mikor alkalma adódott rá, eljött. A Hargitát akarta látni és Tamási nyughelyét, a szent hegyen büszkeséggel tekintett szét, a farkaslaki sírhant mellett arca barázdáiból könnyeket törölt le kérges kezével. És miután visszautazott hazájába, felhívta székely barátját: hja, Gyuri, nekem olyan honvágyam van, mondta a telefonba.
Volt egy ember, köztünk járt, nyomot is hagyott maga után. A második Nemzetközi Kovácstalálkozóra kapott először meghívást, aztán jött a többiekre is, és még soron kívül, látogatóba is. Szerény munka, amivel megtisztelte Sepsiszentgyörgyöt: a Református Kollégium elemi iskolájának 2019-ben felállított harangjához tervezett haranglábat, díjmentesen, így hálálva meg azt, hogy megismerhetett bennünket – mert Ő úgy gondolta, nagy ajándék ez neki az élettől. Ekkor kapta meg az Aranykalapács díjat, elsőként a kitüntetés megalapítása óta. Legkedvesebb volt ez számára az összes elismerés közül, amit életében kapott.
Volt egy ember, Walfrid Hubernek hívták, nem egészen egy hónap múlva ünnepelhette volna 81. születésnapját. Nem adatott meg neki, a kovácsok görög istene, Héphaisztosz magához szólította őt, hogy immár az égi üllőn csattogtassa kalapácsát, megmutatva a halhatatlanoknak is, mi a különbség kopácsolás és kovácsolás között.
Borítókép: Walfrid Huber a 2019-es Nemzetközi Kovácstalálkozón Sepsiszentgyörgyön. A szerző felvétele
