Ivan Viripajev kortárs orosz drámaíró saját kérése volt, hogy Iráni konferencia című darabjával kapcsolatosan a Tamási Áron Színház eljuttassa a közönséghez a címben foglalt információt. A bemutatót október 3-ra tervezi a színház, ahol ez az első olyan előadás, melyben több szerepet is kettős szereposztásban láthat a közönség, és melyben a társulat majdnem minden tagja színpadra áll. A darab által felvetett témák fontossága miatt döntött így Bocsárdi László rendező, szerinte, aki kapcsolatba kerül ezzel a szöveggel, szintet lép a világlátását illetően. A készülő új produkcióról kérdeztük a rendezőt.
– Mostanában több Viripajev-darabot is műsorra tűzött a sepsiszentgyörgyi színház. Miért?
– Ivan Viripajev az egyik legfontosabb kortárs drámaszerző, művészetére a mélység és ellentmondásosság jellemző, munkásságát Tarkovszkij és Tarantino művészetének kombinációjaként is meghatározták. Mélynek és érzelmileg telítettnek, ugyanakkor agresszívnek, dominánsnak, imperialisztikus vonásokkal felruházottnak mutatja az orosz lelket, mint az orosz irodalom legfontosabb művei általában. Viripajev kilenc éve elhagyta hazáját, Lengyelországban él. Az orosz állam 12 éves börtönbüntetésre ítélte a háborúval kapcsolatos nézetei miatt, ugyancsak emiatt édesapjával is megszakadt a kapcsolata... Nagyon érdekes személyiség, akinek darabját a mi kérésünkre fordította le magyarra Kozma András, a Budapesti Nemzeti Színház dramaturgja.
– Miről szól az Iráni konferencia?
– Szerintem ez Viripajev legfontosabb műve, rendkívül komplex és aktuális. 2017-ben született, miután egy fontos fordulat következett be a történelemben: Donald Trumpot megválasztották elnöknek az Egyesült Államokban, és a szíriai háború miatt felerősödött az Európát célzó menekültáradat és terrorizmus, ezzel együtt pedig a nyugati civilizáció hanyatlásának folyamata is. Az események megértéséhez érdemes körüljárni, hogy mit jelent a népességcsökkenés és a migráció a civilizált Nyugat számára, miben különbözik azoknak a népeknek a világlátása a miénktől, amelyek elárasztják Európát. Viripajev szerint a vallási tradicionalizmus és a humanista nyugati demokrácia közötti konfliktus szemtanúi vagyunk manapság. A darabban Allah és a Coca-cola harcáról beszélnek, ami nagyon leegyszerűsített, mégis lényegre törő megállapítás. Olyan erők állnak szemben egymással a világban, és olyan mértékben mélyül ez a konfliktus, hogy egyre inkább úgy érezzük magunkat, mintha egy süllyedő hajóban ülnénk.
– Milyen a próbafolyamat?
– Annyira aktuális és pontos a darab kérdésfelvetése, hogy az alkotóknak nehéz kivonniuk magukat a hatása alól. Rengeteg téma szövi át, bonyolult logikai rendszerekbe vezet bele, rendkívül mozgósítja az intellektust. Szinte kimerítő számunkra az értelmezése, érzelmileg is kifáraszt bennünket. Sok rokon vonást mutat az Oppenheimer című, idén bemutatott amerikai filmmel... Mi történik velünk? Mi várható és miért? Milyen okai vannak az eseményeknek, és ezekből mi fakad? Úgy tűnik, hogy olyan változás küszöbén állunk, amilyen nem sok volt még a világtörténelemben...
– Kinek ajánlanák az alkotók az előadást?
– Bárkinek, de a politikai szereplők, döntéshozók számára rendkívül fontos lenne találkozni ezzel a szöveggel. A szerző szerint a miniszterelnök is ott ül a teremben, ami nem véletlen. Másrészt, az egyház képviselőinek is ajánlanám, hisz központi eleme a darabnak a hit. És arra is rákérdez, hogy érzünk-e, megvan-e bennünk az a legalapvetőbb emberi tulajdonság, hogy mélyen és helyesen érezzünk? Egyesekben megvan, másokban nagyon gyengén fejlett, és olyanok is vannak, akik csakis emóciókkal és értelemmel élnek. Az érzések és az emóciók nem ugyanazt jelentik. Az emóciók felszínesek, és teli van velük az egész világ, az érzés azonban a mélységekig hatol. Érezni azt jelenti, hogy érezzük a legfontosabbat, közeledünk az igazsághoz. Gyönyörű példája ez a szöveg az együttgondolkodás fontosságának is, a különböző szempontok egymással való találkoztatásának, ráébreszt arra, hogy mennyire viszonylagosak az információink, mennyire összetett az igazság, mennyire nehéz átlátni a világot, amelyben élünk.
– Sokat beszélnek a darabban. Hogyan lehet mindezt úgy megmutatni a színpadon, hogy ne legyen túl statikus az előadás?
– Érdekes sajátossága a szövegnek, hogy a jelen konkrét eseményeit használja fel ahhoz, hogy végül eljusson a költészethez. Nem fordított az út, ahogy a drámák esetében általában megszokhattuk, nem egy fiktív történeten keresztül utalunk a jelenünket meghatározó kérdésekre. Az előadás kulcsa, hogy helyzetbe tudjuk hozni a szöveget. Lesznek benne vetítések is, helyenként filmszerű lesz a produkció. Pontosabban a film és a színház határterületén kalandozunk, de úgy, hogy a néző ne tudja eldönteni, hogy filmet lát vagy klasszikus színházi előadással van dolga. Bízom benne, hogy sikerül úgy összekapcsolni ezt a két kommunikációs formát, hogy különleges, jellegzetes produkció szülessen belőle.
– Van-e valamilyen végső tanulság, ami megfogalmazódik?
– Ezt mindenki megtudja, aki megnézi az előadást. Én még csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy ritka lehetőség a Tamási Áron Színház kiváló társulatának majdnem minden tagját együtt látni ezekben a rendkívül éles helyzetekben, amelyekről az előadás szól.
