Szombat este, az unitárius családi tábor utolsó estéje. Gyermekek, aprócskák és serdülőbbek egyaránt szüleikkel gyűlnek a pattogó, magasodó tűz köré, s miközben a lángok növekednek, a szikrák is egyre magasabbra szöknek. – Tábortűz – kiáltja az est gitáros házigazdája, Lőrinczi Levente kissolymosi unitárius lelkész, nem mintha nem lenne észrevehető, hanem inkább jelezve, kezdődik a tűz körüli éneklés. A nyolcvanas, kilencvenes évek közismert magyar dalaiból válogat egy jókora füzérre valót, még a szövegeiket is kivetíti, s gitárkísérettel igazi mesterdalnokként énekli azokat, az ott lévőkkel együtt. Kisebbeknek újszerű élmény, mások, mindazok, akik megfordultak már közeli helyeken, dombokon, hegyeken, vagy azok, akik jóval régebb, a nyolcvanas évek közepén álmodtak egy világot maguknak, hirtelen még otthonosabban érzik magukat eme otthonos, ölelő térben. – Álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt. Adj erőt, hogy be tudjak lépni, Van hitem a magas falak előtt – szál magasba tehát e dal is mások mellett. Jó itt lenni, jó egy formálódó, erősödő unitárius közösség részese lenni, érzékelni a láthatatlan emberi szálak szövődését, gondolhatja bárki, aki eme együttlét részese. És miközben a szülők némiképp nosztalgiázva énekelnek, a gyermekek nézik a tüzet. Jönnek, mennek, szaladgálnak is, őket nem nyűgözik le annyira a dalok, néhányan hasra feküdve szemlélik a máglyát. Aztán ezt is megunják, megfordulnak, felfelé tekintenek, a csillagokat nézik.

Ő maga pedig a csillagokat fürkésző apróságokat nézi, megilletődve. Mire gondolhatnak, mit érezhetnek, szövögetnek-e vajon aprócska álmokat? – töpreng, miközben pontosan tudja, e felfelé tekintésben gyarlóság lenne őket bármiféle kérdéssel megzavarni, beéri hát e látvány csendes csodájával. Hiszen csillagokat nézni mindig olyan, mint vágyak, álmok mezsgyéjén elindulni, mint megkísérelni kifürkészni valamelyest a jövőt. Mindig is szerette nézni a csillagokat, hegyek, ormok, sziklák közeléből, s noha az elmúlt években egyre fogytak az efféle, csillagnézős élmények, ritkán látta ennyire félreérthetetlenül, ennyire tisztán a csillagokat, mint most, a megtisztult égbolt alól, a Benkő-forrás közelében. – Álmodtam egy világot magamnak – szól, lüktet tehát a dal –, itt állok a kapui előtt. Adj erőt, hogy be tudjak lépni, Van hitem a magas falak előtt... Lüktet és nyugtalanít, hiszen azok az álmok, amelyek eme, a nyolcvanas éveket meghatározó sláger kapcsán feltornyosultak, mára már jócskán megfakultak, noha akkoriban sokan sokféle világot álmodtak maguknak...

És miközben örül, hogy e mostani, remek tolmácsolásban újra hallhatja, eszébe jutnak a régi tábortüzek is, amikor ezt a dalt is énekelték barlangász barátaival és a Főnökkel együtt, majd fürkészték a csillagokat... Egyszer a Persányi-hegység egyik kacskaringósan szűk barlangját kúszták végig, de rájuk sötétedett, a hatalmas sziklaboltozat alatt tüzet raktak, nyolcan megették egyetlen kínai húskonzervjüket, majd a Főnök vezetésével visszabotorkáltak a táborba, karbidlámpákkal világítva meg az utat, a csillagok fénye alatt, majd évekkel később ugyanezt megismételték a Pádisban... De leginkább a Szorosból szerették nézni az éjszakai égboltot, amikor már elparázslott a tűzmaradvány s teljesen rájuk sötétült. Egyszer valami furcsa ízű, erősen csípős pityókatokányt is készítettek, valamelyikük kitalálta, biztosan a gomba az oka, amelyet az erdőben találtak, s ha csíp, akkor nem lehet más, mint gyilkos galóca... Aggódtak, töprengtek, mi lesz velük, minden eshetőségre gondolva este későn páran el is búcsúztak egymástól, aztán másnap reggel arra ébredtek, hogy a Főnök megzörgeti a sátorrudat. Örültek, hogy új nap kezdődik, a Főnök akkor sietett, elköszönt, aztán később, évek múltán el is ment, immár a csillagok felé, magukra hagyva őket hiányérzetükkel, álmaikkal...

Így kavarognak benne az egykori tábortüzek maradványai, emlékszilánkokként, karcosan, miként a szanaszét ugráló szikradarabkák a mostani tűzrakás fölött. Újra a csillagokat néző gyermekeket figyeli, el is varázsolja ez a tábortűz melletti, késő esti kép a felfelé tekintő gyermekekkel, s arra gondol, rohangáljanak, száguldozzanak csak bátran álmaik mezsgyéjén, még minden valóra válhat...

Borítókép: Szeptemberi tábortűz a Benkő Vendégház udvarán. Fotó: Mózes László