Jöhet Anna, Peti, Gergő, nyomozhat maga Geronimo Stilton és olthatja a tüzet Körmöspálcáson maga Sam is, népszerűségben nem tudják a versenyt felvenni Elek apóval. Mindezt úgy sikerül a 164 éve született Benedek Eleknek elérnie, hogy varázslatra nincs szüksége: elég, ha a meséiben öreg királyok, fiatal királyfik, szegény legények, okos leányok tűnnek fel, bájosan, szívet megérintően tanítanak szépre, jóra és igazra. Elek apó születésnapján – 2005 óta a népmese napját is ekkor ünnepeljük –, szombaton zarándokok százait fogadta a kisbaconi Mari-lak.
Az eseményre környékbeli iskolák osztályai jelentkeztek be, de érkeztek baráti társaságok és népesebb családok is. Aki eddig még nem járt az öreg, még Elek apó által ültetett fák közt, előbb a parkot vette tüzetesebben szemügyre. Volt mit nézniük, mert így egyszerűségében is mesélni tudott a környezet, s könnyű volt elhinni, hogy az évszázados fák árnyékában született meg oly sok mese alapgondolata.
A kúria ebédlőjében Bíró Béla, a Székely Mikó Kollégium volt igazgatója várta az érdeklődőket, s mesélt nagy hírű, immár nyugalmazott tanárhoz méltóan jól tájékozottan, színesen és érdekfeszítően. Mesélés közben hol a legkisebbeket, hol a felnőtteket szólította meg. Szólt a kis Elekről, aki olyan jól tanult, hogy Székelyudvarhelyre küldték pallérozódni, a budapesti egyetemistáról és újságíróról, a házasuló fiatalemberről, a közügyekben jártas, meglett férfiról, az irodalomi élet szervezőjéről és a gyermeklapok szerkesztőjéről is. Mint mondotta, Benedek Elek nagysága és ereje talán abban rejlett, ahogy a gyermekeket szeretni tudta. Bármilyen elfoglaltsága is volt, az udvarára betévedő gyermekeket szívesen, az asztalára kikészített cukorkákkal fogadta, és gondja volt lapja, a Cimbora olvasóira is. A legkisebb levelezőtársait is komolyan vette, fogadta üdvözleteiket, a lap oldalain válaszolt a gondolataikra, ezáltal pedig nemcsak olvasókat, hanem fiatalok írókészségét is nevelte az anyaországtól elszakított területen.
A Mari-laki kiselőadást követően a parkban Bedőházi Beáta mesemondó várta a gyermekeket. A színes történetet nem lehetett csak hallgatni, részt kellett benne venni. És nem volt gyerek, aki nem vett volna részt szívesen a mese kiteljesedésében. Tapsoltak, ugráltak, mondókákat mondtak, bele-belekotnyeleskedtek, -kuncogtak a mesébe, ha úgy látták jónak, ki is egészítették azt. A mese pedig, amely kezdetben csak a mesemondóé volt, így vált mindannyiuk közös meséjévé.
A csipetcsapatokat Bedőházi Beátától Kolumbán Hanna vette át, aki Elek apó ükunokáival, Bíró Bíborkával és Bíró Borókával együttesen arra bátorította őket, a rendelkezésre álló tárgyakból – vadgesztenyével, ékszernek beillő színes üveggel, csigaházzal, darabolt ággal – építsenek olyasmit, amire még a tündérek is kíváncsiak lesznek és előbújnak a környező fákból.
Aki az építkezéssel elkészült, a szintén Kolumbán Hanna tehetségét dicsérő színezők mellé ülhetett le, hogy azokat saját ízlése szerint a temérdek filctollal pompázatossá tegye.
Ez fogadta Elek apó portáján az érdeklődőket a népmese napján. Sokan akadtak, akik a kisbaconi temetőt is felkeresték. A Bíró család által szépen karbantartott hantokra – Benedek Elek és az őt mindhalálig szerető, a túlvilágra is elkísérő Fischer Mária sírjára – bőven került virág ez alkalommal is.
