Nagyon gyanús ügyben kell pontosítanom. Olvasom a szeptember 21-ei Háromszékben, hogy valamennyi személyazonossági igazolvány 2031 augusztusában jár le: ekkor leszek pontosan 100 éves.
Rendkívül örülök, hogy isteni sugallatra a törvényhozók figyelembe vették a születésnapomat, és azzal ajándékoztak meg, hogy egy ország rám fog figyelni és feltehetően ajándékok sokasága fogja az asztalomat borítani. Nemrég (augusztus 9-én) betöltött 92. születésnapom után a képzeletembe beépíthetem ezt a nevezetes dátumot is, és igyekezzem meg is élni, másképpen nem lenne különösebb indokom felügyelni egészségemet és megőrizni személyi igazolványomat, mivel születésnapomon be is kell mutatnom. Remélem, személyesen.
No, de legyünk komolyak. Mégiscsak érdekes, hogy ilyenképpen találkozott egy időpont nem csupán a születésem évével (1931), hanem hónapjával is (augusztus). „Felsőbb” hatalomra gondolok a meghatározott év és hónap tekintetében, és íme a rám gyakorolt hatása: mindenképpen megélni a 100. évet. Azt nem vállalom, hogy akkor lejáró igazolványomat eljuttassam – személyesen vagy gyermekem segítségével – a kibocsátóhoz, hogy ünnepélyesen kiállítsa számomra az újat, hiszen magyarországi rokonaimhoz csak azzal lehet majd elutazni. Utazni? Hm, az egyáltalán nem biztos. Valószínűbb, hogy unokaöcséim és unokahúgaim fognak meglátogatni, hogy eme kerek számhoz méltó legyen a vendéglátó asztal is.
Százéves koromig, ha szervezetem a hátralévő nyolc évet még kibírja, egészségem már gyakori reparálásán fokozottabban kell munkálkodnom. Mert ha rövid időre is elhanyagolom, sógorom (húgom férje) sorsára juthatok, akinek előlegben megvettem a jóféle pezsgőt, hogy együtt igyuk meg, ha eléri a százat, de 99 évesen meghalt. Ezennel – a még megélendő évekre gondolva – ígérem önmagamnak, hogy a pezsgőt megveszem, és úgy őrzöm, hogy nehogy feláldozzam, mondjuk 99 évesen, lélegeztetőgépemre vetve sűrűn a tekintetemet.
