Hát, igen… Én, aki ha egy kisebb boltban készpénzzel fizetek és nincsen apróm, legközelebb leteszem azt a pár elmaradt, akárhány banit. Hülye lennék? Jól van, azért nem rólam kell mintázni a becsületesség szobrát, de vannak dolgok, amikhez, ha úgy tetszik, mereven ragaszkodom. Most mégis úgy alakult, hogy loptam.
Az úgy történt, hogy elindultam kis kosarammal egy bevásárlóközpontba. Azért a kis kosár, hogy abba pakoljak be, aztán majd ki, végül vissza. Na, mindegy, a kosaramnak nem sok köze van a történethez. Annak rendje s módja szerint a listáról minden kipipálva, és szokás szerint még valami pluszban is, mert így szok’ az lenni. Azért itt mégis visszajön a kis kosár téma, mert a listán nem szereplő dolgok már csak púpozva férnek el benne. De a történetben továbbra sem a kosaram a fő szál, és hogy ne szaporítsam fölöslegesen a szót, eljön a perkálás ideje. Oda veszem az irányt, ahol az ember (azt hiszi) egyedül is pikk-pakk elboldogul. Azoknál a bizonyos akármiknél, ahol nem ül a kassza mögött senki, mert az nem is kassza, hanem valami háromszekciós cucc, ahol te teszed-veszed a portékát ide, amoda. És ahol terv szerint minden megy, mint a karikacsapás.
Csakhogy nem mindig megy ám, aztán ilyenkor futkorászik az ember segítség után, és futkorászik a rajtad segíteni hivatott ember a polcok között, közül, hogy megoldja. Te tisztára hülyének érzed magad, még akkor is, ha amúgy nem biztos, hogy teljesen az vagy. Még akkor is, ha látod, hogy ez másokkal is megtörténik, és nem biztos, hogy az a többi másik is tök hülye. Mert ugye, ember téved, de hátha egy gép is megzakkanhat… Ilyenkor újra eszembe jut az a kis mondóka, hogy „Te vagyok én, én vagy te. Ki a hülye, én, vagy te?” Ott tartunk, hogy kosaramat felteszem a – mindegy, milyen – kosárnak szánt mérlegre (mert ez a hivatalos neve neki, mármint hogy kosármérleg), onnan tovább bemutatom a kódokat a középső szekción, és átpakolom a becsekkolt cuccot az ellenőrző mérlegre. (Neki meg ez a neve.) Megy is minden, mint a karikacsapás. Egy ideig… Aztán valamiért azt a szerencsétlen, már beárazott (!) pár darab nektarint az ellenőrző mérleg az istennek sem akarja felismerni. Hogy ne érezzem már megint hülyének magam, megpróbálom segítség nélkül megoldani. Minden elképzelhető pozícióban megforgatom, aztán visszarakom a középső szekcióba, arra gondolva, hogy talán mégsem csekkolta be a masina. Hát legyen, ha kell, bepötyögöm én újra az információkat, ezen ne múljon! Erre, mielőtt megtenném, kiírja, hogy fizethetek. A franc sem érti, de mindegy, fizetek, számla kezemben, kapu kienged.
Valamiféle belső sugallatra nem dobom el a számlát, pedig a kijáratnál mindig megteszem. Otthon átfutom, és a nektarin sehol. Mármint a számlán, mert a kosaramban ott mosolyog az összes példány. Nem érzem jól magam, de nem magamnak „vettem”, így legalább nem fog a torkomon akadni. Aztán eszembe jut az a kis mondóka…
De azért mégiscsak loptam, a fene egye meg!
Borítókép: Pixabay.com
