Gyermekkoromban, amikor még nem tudtam olvasni, minden este lefekvéskor Kati – azaz anyám – olvasott nekem, mindig könyvből. Benedek Elek magyar népmeséi, a Népek meséi sorozat és persze a Brumi összes, értve ezalatt azt a néhány kötetet, amihez akkor Erdélyben hozzá lehetett jutni. Amikor magam is megtanultam olvasni, előbb a Brumikon rágtam át magam. Aztán eljött az első elemi évének karácsonya, és megérkezett Winnetou. Rongyosra olvastam. Csodálatos élmény volt olvasni! Onnantól nem volt megállás. Mindent elolvastam, ami szüleim szerint nekem való volt. Aztán nyáron el is játszottuk a barátokkal.

Így jutottam el Dávid Antal Háromszék nem alkuszik könyvéig. Gábor Áron rézágyúját láttam a Székely Múzeumban Sepsiszentgyörgyön, melynek udvarán ott állt dédnagyapám székely kapuja is. Bent, a lépcsőház kanyarjában Gyárfás Jenő monumentális festménye Gábor Áron kökösi elestéről. Kökösön meg szinte hetente mentem át Brassó felé tartva. Mint ahogy Eresztevény is sokszor utunkba került a sírjával. Az én fejemben így 1848 Erdélyben történt. Hisz Piski is itt van, nem?

Ezért volt keserves első anyaországi utamon a Nemzeti Múzeum ’48-as kiállítása: egy hang, egy sor, egy kép nem szólt arról, hogy mi történt ekkor a megcsökött haza határain túl. Bolyongtam a termekben, és Gábor Áront kerestem. Hiá­ba. Nagyon rossz volt. Aztán lassan megértettem. A parkolóőr szerint érdekes, hogy Romániából jöttünk, és beszélünk magyarul! Az ismerős család, akiknél laktunk, magas pártpozí­cióban lévő barátai anyámnak, kifejtették: „Kádár elvtársnak nem kell Erdély, még ha a szovjetek fel is kínálnák. Mit is kezdenénk annyi románnal?”

Jó lecke volt ez az út. Finom volt életem első pörköltje, érdekes a Dunakavics, az Esti Hírlap rikkancsai is, a magyar tévé, az Esti mese. De hazatértem. Vártak a könyveim, a barátaim. És az otthoni forradalmam és szabadságharcom. Bem apóval, Kézdivásárhellyel, hol a szegről-végről rokon Turóczi Mózes szobra áll ma, aki a rézágyúkat öntötte, szülővárosom főterével, hol a kis termetű, de konok székely szobra is áll, aki kimondta: „Lészen ágyú!” És lett, mert székely ember nem beszél a levegőbe csak úgy összevissza.

Így történt, hogy nekem valahogy minden Háromszéken kezdődött és Világosnál ért véget Görgeyvel. Akit gyaláztunk anno, ma meg szobrot emelnénk neki akár itt, Békésen is, hiszen megértettük nagyságát és nemzetmentését.

Aztán persze „kiderült” minden 1848-ról, helyükre kerültek a dolgok az én kobakomban is, és átdöccentünk szépen 1990–91 váltózónáján, mely időtáj zavaros sodrásában mi is, kis családommal Magyarországon kezdtük keresni Tamási Áron-i értelmét e világon való létezésünknek. Az első időszak tétova lépései között volt idő elmélkedni is. Így jutottak eszembe a messziségbe szakadt rokonaink is. Rózsi néni például. Emlegetett nagyapám húga, aki élve jött haza Eichmann kezei közül. Harmincöt kilósan, sterilizálva, csak pépeset éve. De haláláig azt vallotta, hogy ő magyar. Mint ahogy nagyapám is – aki megúszta a vagont, s később jókat fröccsözött katolikus pap barátjával, akinek nyájába tért meg anno –, aki fennen hangoztatta, hogy reggelire a hideg töltött káposzta székelynek orvosság, másnak meg halál. S képes volt a városban turnézó Székely Színházat egy hétig vacsoráztatni, mert ő magyar ember ám! Persze, ahogy Ceaușescu elméjének kínai és észak-koreai beütései elhatalmasodtak, a mi életterünk is beszűkült. Így lett érthető az a megfogalmazás is, mely szerint úgy éreztük: Isten is magyar, hisz lassan már csak a templomban lehetett magyarul beszélni.

Ebben az időszakban még többet olvastunk. Többek között ekkor hallottam Kós Károlynak (született Kosch) köszönhetően bővebben a transzilvanizmusról, mely eszme szerint – erősen zanzásítva – nemzettől, vallástól függetlenül kell építenünk és szeretnünk Erdélyt mint közös hazánkat. S bár nem lett „államvallás” ez a szép elgondolás, mégis a tolerancia földje maradt a környezetéhez képest egészen addig, amíg a Kárpátok Géniusza el nem adta Erdély „mérnökeit és mesterembereit”, a szászokat 10 000 márkáért/fő Németországnak, a „bankárokat, a cégvezetőket”, a zsidókat 10 000 dollárért/fő Izraelnek, s hozta be helyettük déli és keleti sajátjait. Onnantól megértettük a bozgorság (hazátlanság) lényegét.

Ám a változások oda is elértek. Bukott a rendszer, s az összeomlás kreált hátterétől függetlenül egymásra találtak a nemzetek és nemzetiségek. Mert közös volt az ellen, és az általa fenntartott terror is egyaránt fojtogatott minden kisembert. Olyan volt, mint ’48-ban, ahol testvérként harcolt és ment a halálba magyar, székely, rác, horvát, osztrák, lengyel, örmény vagy német. És mindannyian a magyar szabadság zászlaja alatt. A közös ellenséggel szemben, a közös cél érdekében, az Európán végigszaladó futótűz leggyönyörűbb és legtovább tartó meg ható lángjait meggyújtva és égve tartva. A „Petrovics gyermek” Petőfiként vonult be a világ irodalomtörténetébe, s az előbb tizenháromnak ismert aradi vértanú közül csak négy volt magyar: Dessewffy Arisztid, Török Ignác, Vécsey Károly és Nagysándor József! Hisz Aulich Lajos, Schweidel József, Leiningen-Westenburg Károly és Lahner György németek voltak. Poeltenberg Ernő osztrák, Damjanich János szerb, Knezić Károly horvát. Örmény volt Kiss Ernő és Lázár Vilmos. Ha kiegészítjük a ma egyre inkább emlegetett tizenhét főre e listát: Aranyosi (Auffenberg) Ormai Norbert német arisztokrata, Kazinczy Lajos, Lenkey János magyarok, végül a tizenhetedik vértanú, Ludwig Hauk osztrák.

Szép névsor. Büszkék lehetünk mindannyiukra, mert együtt, közös erővel, közös célért, közös ellenség ellen harcoltak hősiesen. Példát mutattak emberségből és vitézségből. Meg abból, hogy minden nemzeti torzsalkodáson túl kell lépni, és túl is lehet, ha szent cél vezérel minket. Aulich Lajos német volt, de magyar állampolgár. Idézem utolsó szavait: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok! Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.”

Kalapokkal le előtte! Ma is és mindig is. Mindannyiuk előtt. Közben meg örüljünk a mának is. Szép magyarjainknak, Karikónak és Krausznak!

De résen legyünk az örömben is ám, mert ma is szabadságharc zajlik. Ma is mi vagyunk vezérei. Ma is mi, ma is a magyar szabadságért, de másokért is. A Kárpát-medencéért, Európáért, egész világunkért tesszük, amit tennünk kell. És keressük a hasonlóképpen gondolkodókat és cselekvőket. Még ha nemrég másként is vélekedtünk róluk. A közös értékrend és cél egyesít. Ezért örülünk ma Robert Ficonak is.

Leteszem képletes tollam. De előbb még jöjjön „szívem csücske”, József Attila: „Jöjj el, szabadság! / Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat!”