Csodálatos ősz eleji napon keltünk útra szeptemberben, és Melkuhn Andrea vezetésével tartalmas kirándulásban volt részünk az Ókirályságon és a Kazán-szoroson át Nándorfehérvárig.
Első megállónk az Argeș megyei Hosszúmezőn volt (Câmpulung Muscel), ahol a Negru Vodă kolostorba látogattunk el. Szerény tiszteletes fogadott bennünket, mesélt a kolostor történelméről, és igen sajnálkozott, hogy kevés hívő jár az istentiszteletekre; elmondta azt is, hogy a lakosság majdnem felére fogyatkozott a havasalföldi városban.
Tovább utazva Szörényváron (Drobeta Turnu Severin) a Művészeti Múzeum csodálatra méltó kiállításait tekintettük meg, este pedig felmentünk a fényárban úszó víztoronyba, amely ma szintén múzeumként szolgál; belátni onnan az egész várost. Szállásunk felé egy szép kis parkon haladtunk át, ahol egy emlékművön sas és turulmadár is helyet kapott.
Másnap Orsován kötöttünk ki, és a Duna fölé magasodó egyik szépséges hegyen tiszteletünket tettük a Szent Anna-kolostorban. Ezt Pamfil Șeicaru újságíró (1894–1980) alapította, aki altiszt volt az első világháborúban, s mert Isten kegyelme megmentette életét, az 1936–39-es években építtetett a csatamezőkön elesett hősök emlékére egy kápolnát. Az épületet később más célokra kisajátították, adott pillanatban vendéglő is működött benne, de ma ismét emlékhely, az ideiglenesen franciaországi száműzetésbe kényszerült Șeicaru sírjával együtt, a békésen folydogáló öreg Duna fölött. Később az orsovai templomhoz is elzarándokoltunk, amely előtt háromnyelvű márványtábla hirdeti, hogy a történelem egy vészterhes időszakában öt éven át itt rejtegették a magyar királyi koronát. Az a hely, ahova elásták, már a Duna vize alatt van... Még hajókáztunk egyet a Kazán-szorosban, aztán a Duna másik oldalát is birtokba vettük: felkerekedtünk és meg sem álltunk Szerbiáig. Meglátogattuk a több éven keresztül, több ország és az EU segítségével restaurált galambóci várat (Golubac), és helyet foglaltunk egy teremben, ahol nagy képernyőn mutatták be a vár történelmét, eleinte angol hangalámondással, de aztán a teremfelelős fiú magyar nyelvre kapcsolta át a filmet.
Következő úti célunk Nándorfehérvár (Belgrád) volt, ahol az egyetlen magyar nyelvű szerbiai idegenvezető, a szabadkai születésű Eleonóra fogadott minket. Első lépésként egy különleges borpincébe vezetett bennünket, amely a közelmúlt háborús éveiben búvóhelyként szolgált a civil lakosság számára, de most igen finoman érlelt borokat és szerbiai ínyencségeket kóstolgattunk ott.
Nándorfehérvár nevét a bolgár törzsek régi neve után kapta, akiket nándoroknak neveztek a középkor idején. A vár fehér mészkőből épült, amely köveket különböző technikákkal időtállóvá tettek. Itt aratott győzelmet Hunyadi János katonáival 1456. július 22-én a túlerőben levő oszmánok felett. Az ütközetek során sok katonáját elvesztette, de a 70 éves Giovanni da Capestrano (Kapisztrán János) ferences rendi szerzetes a falvakat járva földműveseket, kézműveseket, egyszerű embereket, szerbeket, bolgárokat toborzott katonának, és az akkori római pápa is küldött harcosokat Hunyadinak, hogy megvédje a kereszténységet. Európa e kimagasló személyiségeknek és a hős katonáknak köszönheti, hogy ma van még kereszt a templomok ormán.
A vár külső-belső falain sok más történelmi érték is látható, a templomtorony, amiben régóta nem harangoznak, a kardokból és puskacsövekből összeállított hatalmas templomi csillár, a Hunyadi János győzelmét hirdető obeliszk, amelyet piros-fehér-zöld szalag ölel, és amelyhez Eleonóra minden turistát elvisz, bármilyen nemzetiségű legyen. Nem is lehet felsorolni, mennyi mindent láttunk. Napunkra a koronát a naplemente tette fel, amikor elénk tárult a vár alatti csodálatos környezet, a Dunába ömlő Száva folyóval. A szerbek mindenhol jól fogadtak, kedvesek és segítőkészek voltak, a sofőrök is; a szállodai kisasszony öleléssel és ajándékkal búcsúzott, ami a sok negatív hír után igencsak meglepett. Ahogy az is, hogy a nemrég még háború dúlta Szerbia egy szépen fejlődő országnak látszik. Eleonóra üzeni, hogy ne féljenek a turisták odamenni, az emberek nem verekednek és nem lőnek, sok nemzetiség megfér békében egymás mellett. Vallja, ha Szabadkán maradt volna, más szemmel látná a szerbeket, de mert sorsa Belgrádba szólította, most büszke mindkét nemzetre, a magyarokra és a szerbekre is.
Veres Ibolya, Uzon
