Milyen kérdések is vetődnek fel? Először is, hogy miért ment el Budapestre azután, hogy 14 éve ellátogatott oda Traian Băsescu. (Akkoriban még Orbán Viktor magyar miniszterelnök is támogatta Băsescu elnökké választását, de elnökségéből a romániai magyaroknak nem sok haszna származott.) Az egyik verzió szerint azért ment oda Iohannis, mert valami magas európai uniós állásra vágyik (vagy azzal kecsegtetik), amihez szüksége lehet Magyarország támogatására is. De ez szerintem nem igaz. Inkább azért rándult oda, mert amióta elnök, az egész világot összejárta, de Budapesten még nem volt, és látni akarta. Az is lehet, hogy most már, mivel jár le az elnöki mandátuma – amiért eladta németségét –, és úgy néz ki, nem lesz belőle NATO-főtitkár sem, nem akar fizikatanárnak visszamenni, és lehet, hogy el akarja adni Erdélyt is, hogy bár a szalmazsákba legyen, amit dugni nehezebb időkre. Attól is megijedhetett, hogy amikor Orbán itt volt júliusban, találkozott a PSD-s Marcel Ciolacuval, akit ő miniszterelnökké ütött. Ezért még megtanulhatott néhány szót a Jonopot kivanok, PéSzédé! szövegen kívül, amikor arról érdeklődött, hogy mennyit ígért Orbán Viktor (a vörös pestises) Ciolacunak Erdélyért.

Most elnökünk nem találkozott Orbánnal, ami szintén végeláthatatlan találgatásokra adott okot. Azt találgatják az okosok, hogy tulajdonképpen Iohannis volt-e az, aki nem akart találkozni Orbánnal, vagy Orbán nem akart Iohannisszal. Egyesek azt mondják, hogy Iohannis nem akarta magát kompromittálni az illiberális Orbánnal, aki szerintük oroszbarát, putyinista, míg Iohannis egy igazi európéer, aki most talán az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselői tisztségére ácsingózik. (De akkor az vajon nem fogja-e kompromittálni, ha majd ebben Orbán támogatni fogja?)

A jól informáltak szerint nem akart egy nappal hamarabb Budapestre utazni, amikor még otthon volt Orbán, pedig felkérték erre. Mások az állítják, Orbán futamodott meg, és csak ürügy volt, hogy Grúziába kell utaznia, mert félt a Iohannisszal való szembesüléstől, a kétoldalú bonyolult témák megvitatásától, pedig Orbán mintha nem félős, sőt, néha mintha még túl bátor is volna.

Azt nem tudni, hogy mit kér Orbán Iohannis támogatásáért cserébe. Lehet, hogy még nem döntötte el, Erdélyt kéri-e, de az is lehet, hogy felötlött benne, az 1,2 millió magyaron kívül, akiket Erdéllyel együtt kapna, mihez kezd majd az itt élő körülbelül 5 millió románnal, amikor Románia száz év alatt nem tudta bedarálni ezt a maradék 1,2 millió magyart.

Végül is Iohannis megelégedett azzal, hogy Novák Katalin köztársasági elnökkel találkozzon. De neki aztán megmondta a magáét: hogy „feltétlenül el kell kerülni az egyoldalú vagy ellentmondásos megnyilvánulásokat”. Amikor Orbán legutóbb Romániába jött, a román külügy meg is mondta, hogy miről ne beszéljen. Nem tudom, hogy Iohannis ilyen budapesti útmutatást kapott-e, de úgy gondolom, nem, csak bukarestit itthonról, amit fel is mondott ott szorgalmasan.

Magyarország minden fórumon támogatja Románia schengeni csatlakozását, ezért hálából aztán Iohannis megismételte, hogy Magyarországnak megengedik befektetni Romániában, de lehetőleg ne Erdélyben, és abból a romániai magyarok ne kapjanak. Magyarországról tizenhétszer több pénz érkezik Romániába, mint fordítva. Ebben most lehet, hogy változás fog bekövetkezni, mert (román szempontból: hála Istennek!) Magyarországnak az unió nem ad pénzt. De különben is, bizony miért nem ruház be például Moldvában? Az ellen nem lenne ellenvetése a román kormánynak, ha ott óvodákat, iskolákat, sportpályákat építene, bár lehet, az sem lenne jó, mert a moldvai csángók között is vannak elvétve, akik magyarnak tartják magukat. Hát akkor jobb lenne inkább, ha Olténiában invesztálnának. Különben is, mit érdekli Magyarországot a romániai magyarok sorsa, amikor tudjuk, hogy azok jogainak védelméért egyedül Románia felelős, amelynek állampolgárai.

Ezek után nem is értem, hogy miért vetődnek fel egyál­talán nálunk az Ukrajnában élő románok helyzetének gondjai.

Borítókép: Klaus Iohannis és Novák Katalin Budapesten. Fotó: MTI / Bruzák Noémi