A Csodák palotájától a Fővárosi nagycirkuszig, a Magyar Zene Házától a Városligeti Nagyjátszótérig vezetett az utunk, de a metrón való közlekedés, a nagyvárosi séták is rengeteg élményt kínáltak. A nyaralás egyik legemlékezetesebb helyszíne azonban a Zoo Café nevű kávézó volt, ahol fogyasztás közben állatokat simogathatnak a vendégek.

Amikor először útba ejtettük a helyet, a bejáratnál azzal fogadott egy fiatalember, hogy hozzájuk csak időpont-egyeztetés és foglalás útján lehet bejutni. Az első szabad időpontjuk még a budapesti tartózkodásunk idejére esett, így bejelentkeztünk. Arra is felhívták a figyelmünket, hogy ha tíz percnél többet késünk, érvényét veszti a foglalás.

Két napig készültünk tehát az eseményre, találgattuk, vajon mennyi lesz majd a kávé egy ilyen menő helyen, és milyen állatokat simogathatunk a bejárat környékén látott cicákon kívül, mert hát cicánk nekünk is van, ez nem túl kecsegtető ajánlat egy székelyföldi vendégnek. Különböző madarakat, hüllőket, pókokat is láttunk a kávézó honlapján, találgattuk, hogy vajon a kígyót, tarantulapókot is kézbe adják-e majd.

Aztán elérkezett a várva várt nap. Nagy igyekezetünkben, hogy el ne késsünk, egy órával korábban érkeztünk. Megkérdeztük, beengednek-e hamarabb, de szó sem lehetett róla. Pár perccel a megadott időpont előtt gyülekezni kezdtek az emberek a kávézó előtt, olyannyira, hogy idegenek is odajöttek érdeklődni: mi fog itt történni? Meg kell hagyni: a reklámhoz nagyon értenek ezek a fiatalok. Egyszerre jött ki az egész vendégsereg, egyszerre ment be a következő. Itt tehát mindig telt ház van, és nincs üresjárat. Lehet, hogy valamilyen műsorral is készültek? Egyre izgatottabban vártuk, hogy mi fog történni.

Először rendelni kellett, aztán letettek minden asztalra egy állatot, amit kézbe vehettünk, simogathattunk. Aztán mindegyik állatot átvitték egy másik asztalra, és így tovább. Ahogy sejtettük, elég borsosak voltak az árak: két kávé és egy üdítő többe került, mint a későbbi ebédünk egy gyorsétkezdében.

Előbb egy sisakos kaméleont kaptunk, aztán egy szakállas agámát. Még egyiket sem ismertük közelről, tehát jól szórakoztunk. Teknősbéka következett a sorban, ami kevésbé számított újdonságnak – hisz itthon is többen tartanak teknőcöt –, majd egy tengerimalac... Ezután különös fordulatot vettek az események. A pihe-puha állat simogatás közben észrevétlenül akkorát vizelt, hogy a feleségem blúza és a fél asztal locsogott tőle. Kapkodtuk a telefonokat, csészéket... Az asztalt letörülték, a feleségem bevonult az illemhelyre ruhát mosni. Amíg távol volt, a fiunk tovább simogatta a tengerimalacot, az pedig boldogan elvégezte nagyobbik dolgát is az asztal közepére. Sebaj, azt is letörülték. Örültünk, amikor végre áttették a malacunkat egy másik asztalra, hozzánk pedig egy nyuszi került utolsó vendégként. Ő szobatisztának, pontosabban „asztaltisztának” bizonyult, csak a szőre hullt kissé. Egy ideig félrefújtuk a fehér szőrszálakat, aztán inkább felhajtottuk a kávéinkat. Fölényes mosollyal szemléltük a szomszédokat, akik asztalára még háromszor pottyantott a tengerimalac, és akiket egy sárgabóbitás kakadu is megviccelt egy óvatlan pillanatban: odarepült az asztaluk szélére és beleharapott a krémes süteményükbe. Nem hoztak másikat, így is elfogyasztotta a vendég.

Ezzel nagyjából el is telt az óra, mennünk kellett, már várt a kávézó előtt a következő csoport. Vidámak voltunk, hisz nem mindenkivel történnek hasonló élmények, de kissé mégis össze voltam zavarodva. Hogy is van ez? Elutazunk Budapestre Árkosról, olyan környezetből, ahol mindenkinek állatai vannak – többnyire persze csak az udvaron –, hogy borsos áron megigyunk egy kávét, miközben az asztalunkra pisilnek-kakálnak az állatok... De hát mi mást tehetnének szegények, ha ez az ő életterük? Enniük kell, s a rengeteg simogatás között valamikor a dolgukat is el kell végezniük. A kávézó működtetői is a legjobb szándékkal teszik a dolgukat, próbálván közelebb vinni a természetet az egyre inkább elgépiesedő nagyváros gyermekeihez. Ahol már az étkezdében sem szólnak az emberhez, monitorokon rendelnek maguknak a vendégek... Olyan bizarr ez az egész, hogy már szinte ijesztő. Mintha egy abszurd dráma szereplői lennénk, amelynek címe: A nyugati világ dekadenciája.

Borítókép: A szerző felvétele