Az intézményvezető és a szobrászművész harmóniában él benne, állítja Vargha Mihály. A felújítás után október 26-án megnyitandó sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója azt mondja, ma is beleremeg az élménybe, hogy képes érdemit hozzátenni a rövidesen 150 éves intézmény nevéhez, rangjához.
– Sosem érezte, hogy az intézményvezető megspórolhatatlan feladatai a művésztől vesznek el időt és energiát?
– Az intézményvezetést is alkotásnak tekintem: a jó szervezés, a „klaviatúra” működőképességét biztosító művészetnek. Amikor a kilencvenes évek legelején megérkeztem Szentgyörgyre, hamar rá kellett jönnöm, hogy szobrászként fel kell építenem magam. Összeszedtem az addigi tanulmányaimat, fotóimat, és a paksamétával elmentem a „hivatalhoz”, a Mikes Kelemen Egyesülethez, ahol a szobormegrendeléseket koordinálták. Az első onnan kapott megbízás a Bartók-plakett volt a Keresztes-házon. De az is hamar egyértelművé vált, hogy szabadúszó művészként családot eltartani nem lehet, ebből a szempontból is ideálisnak ígérkezett a művészetiintézmény-vezetés és művész párosítás. Lassan három évtizede halad párban a kettő. Kezdetben öt évet adtam magamnak, azzal, hogy ennyi idő alatt ki kell derülnie, működik-e a dolog. A 2007-től kezdődő első öt év alatt azonban inkább az bizonyosodott be, hogy ilyen rövid idő alatt nem lehet maradandót alkotni. Így már tizenhetedik éve igazgatom a múzeumot, és közösen sikerült szép dolgokat művelnünk. Természetesen mindig lehet jobban csinálni. Ebben bízva vállaltam a legutóbbi, 2026 végéig tartó ciklust is.
– Maradjunk egyelőre a szobrásznál: milyen mesterek fogják a kezét, valahányszor belevág az anyagba?
– Sokan vannak, ezért hadd szorítkozzam inkább élethelyzetekre. A családi szájhagyomány szerint a felső-háromszéki faluban, Lemhényben, ahol felnőttem, mindent lerajzoltam, ami a szemem elé került, és ez elég volt arra, hogy szüleim képzőművészeti pályára szánjanak. Édesanyám az akkoriban alakult kézdivásárhelyi rajzosztályban tanító, ugyancsak lemhényi származású festő, Kosztándi Jenő gondjaira bízott, ez számított az első tudatos lépésnek az életemben a művészpálya irányába. Ötödikes-hatodikos koromra már magamban is eldöntöttem, hogy ez az én utam. A szobrászat iránti érdeklődésem kilencedikes koromra kezdett kikristályosodni. A festészetben, a grafikában kicsit mindig „hazudni” kell, a terepábrázolás, a három dimenzió azonban konkrét, komplex, kemény munkát igényel. Ilyen „érvek” mentén döntöttem a szobrászat mellett.
– Hogyan sikerült túltennie magát azon, hogy nem jutott be a kolozsvári egyetemre és végül „csak” Iași-ban sikerült diplomáznia?
– Emiatt soha semmiféle frusztrációval nem kellett megküzdenem. Mindenekelőtt azért, mert számomra nem a „hol”, hanem a „mit” volt fontos. Szobrászatot akartam tanulni mindenáron. A magyar tanárok által működtetett kolozsvári szobrászképzés „megfojtása” és Jászvásárba költöztetése amúgy is politikai döntés volt, amiről én nem tehettem. Negyedik próbálkozásra, de a legmagasabb jeggyel jutottam be magyarként a jászvásári egyetemre. Nagyon érdekes világba csöppentem, amelynek identitása, tartása van, akárcsak Székelyföldnek. Azt a négy évet úgy kezeltem, mintha külföldön tanulnék ösztöndíjjal. Én például népviseletben mentem államvizsgázni – székely ing, mezőségi bujka, és ez senkinek nem okozott gondot. A banketten közkívánatra még a legényest is el kellett táncolnom...
– A rendszerváltáskor mindenki többnyire nyugatra indult, ön viszont keletre, a diplomázás utáni első munkahelyéről, a piski márványfaragó üzemből jött haza. Mi tűnt vonzónak akkor Háromszéken?
– Már a piski éveim alatt felvettem a kapcsolatot Baász Imrével és Vinczeffy Lászlóval, jelezve: amint lejár a kötelezően letöltendő három év, megyek haza. Szerencsére csak másfél évet kellett várnom, 1990 elején Vinczeffy már jelezte is, hogy lenne egy hely a képtárnál. Kónya Ádám volt a múzeum frissen kinevezett igazgatója, értesítettem, hogy jönnék, 1990. március 15-től már ott dolgoztam. Vonzott Baász művelődésszervező szerepe, valamint az, hogy Szentgyörgy kulturális szempontból pezsgő életű város volt, a Médium kortárs kiállítással különös rangot vívott ki magának, barátok éltek itt, minden hazavárt. Nem voltam performer, szerettem, elismertem Baászék produkcióját, de nem műveltem. Természetesen támogattam őket, a Szent Anna-tónál tartott, nemzetközileg is elhíresült performance-fesztivál, az AnnArt több csatolt rendezvényének is helyszínt biztosítottunk a képtárban. Kevesen tudják, hogy Baász rajza alapján és az ő felkérésére én alkottam meg a Médium gipsz térformáját, amely aztán felkerült a kiállítás plakátjára.
– A szobrász vésőjét ki irányítja?
– Szögezzük le mindjárt, hogy számomra nem a százszázalékosan tudatos művészet az igazi, azt én inkább matematikának tekintem. Helyet kell engedni az improvizációnak, a pillanatnyi ihletnek, még az úgynevezett véletlennek is. Váratlanul megreped a fa, én meg belerajzolok, folytatom a repedést, ez mind-mind beletartozik, izgalmassá teszi az alkotást. Mi, romániai magyar szobrászok annak idején nem is reménykedhettünk köztéri szobrokban, legfeljebb azok, akik Bukarestben éltek és megfelelő kapcsolatokkal rendelkeztek. A rendszerváltás után a magyarság talán csak azt a jogát nyerte vissza teljes mértékben, hogy emlékjeleket állíthasson. Ennek köszönhetően mi megalkothatjuk íróink, művészeink, történelmi személyiségeink szobrait. Ezek a jórészt megrendelésre készült munkák életművem fontos vonulatát alkotják.
– Mondhatni sorsszerűen?
– Azt hiszem, igen. A megkeresések jólesnek az alkotónak. Mégsem a köztéri szobrok jelentik a fősodort, legalább annyira fontosak az autonóm, saját elképzelés alapján készülő szobraim, plasztikáim is. Ezekben csak önmagamnak kell megfelelnem, bennük van az öröm, a szorongás, a világról, művészetről alkotott felfogásom. Tisztában vagyok azzal, hogy az emberek többségének a köztéri szobraim tetszenek leginkább, bókként is, kritikaként is sokszor megtapasztaltam ezt. Legalább annyira értékesnek tartom azonban az autonóm alkotásaimat, a Fej sorozatot, a Halom, a Múmiák sorozatát a lidérceimmel, a bálványaimmal együtt. Ezért esett jól a Samu Géza-díj meg a Magyar Művészeti Akadémia-tagság, mert mindkettő visszaigazolása annak, hogy nem csak emlékműszobrászként tartanak számon. De a díjak nélkül is ezt művelném, mert ez vagyok én, ez jön belülről, ott vagyok igazán őszinte magammal és a világgal.
– Nem tart a beskatulyázás veszélyétől?
– Nem, és a megkeresések ellen sem tiltakozom. Van olyan szobrász-restaurátor barátom, aki az utóbbi kategóriában is fantasztikus dolgokat művel, de nem akarja, hogy túl sokan tudjanak arról az identitásáról. Engem egyik besorolásom sem zavar, az intézményvezetői státusom sem. Mert mindenben, amit teszek, a saját logikámat kívánom érvényesíteni. Néha a múzeum vezetésében is ugyanazon kreatív elveket követem, mint a szobrászatban. Ahogy a szobrász előtt ott az anyag, amelybe lelket kell lehelni, úgy a Székely Nemzeti Múzeummal kapcsolatban is ezt éreztem, amikor 2006-ban átvettem az igazgatását. És akárcsak a szobrász esetében, ebből az „anyagból” is csak empátiával és szeretettel lehet kihozni a pozitívumot.
– Képtelennek tűnik különválasztani a képzőművészi, illetve intézményvezetői identitását. Nem tudja vagy nem akarja?
– Annak idején sokan csodálkoztak, hogy szobrász létemre elvállaltam egy tudományos intézmény vezetését, de elfelejtik, hogy a régészet, a történelem, a néprajz a képző- és iparművészet testvérei. » 9
8 » Nagyon sokat tanultam a múzeumban. Gyermekkorból származó mottóm Leonardo da Vinci mondata: Pittura e una cosa mentale, vagyis a festészet (művészet) az ész dolga, azaz nem lehet bután, tájékozatlanul művészetet művelni! Olvasni kell, elmélkedni, tájékozottnak lenni, mert a művészet ma már nem egy mesterség, jóval több annál. Az igazgatás szellemi kihívást jelent számomra. Korábban, amikor valamit meg akartam az intézményben csinálni, a vezetőségtől alkalmazottként gyakran hallottam a jól ismert válaszokat: Nem lehet! Nem szabad! Nincs rá pénz! Kíváncsi voltam: tényleg így van? Hollandiában, az Egyesült Államokban miért lehet? Kiderült, hogy lehet itt is, szabad is, pénz is van, ha akarat és elszántság van. Csak az előző rendszer tragikus módon kiölte az emberekből a kezdeményezőkészséget.
– Honnan vette a mintákat?
– Amikor hazakerültem, éppen kinyílóban volt a világ. Szét kéne nézni benne, gondoltam, de ahhoz nyelvet kell tanulni. Úgy kezdtem, hogy reggelente bementem munkába a képtárba, az első órában egy angol művészettörténeti könyvből szótárazva napi tíz szót tanultam. Aztán ott tornyosultak az olyan akadályok is, mint a vízumkényszer, a kiutazási nehézségek, a pénztelenség. Az 1992-es Médium 2-t Koen Storck holland nagykövet nyitotta meg, Van Gogh rajongójaként kerestem meg ezt követően, hogy a festő munkáit legalább reprodukciók révén szeretném népszerűsíteni. Meghallgatott, vízumot kaptam, egy Soros-ösztöndíjnak köszönhetően ’92-ben egy hónapot tölthettem Hollandiában. Ott döbbentem rá, hogy intézményként milyen hatalmas lemaradásaink vannak. Került egy amerikai, egy belga kapcsolat is, 1995-ben pedig Amerikába is kijutottam. Közben rögeszmeszerűen figyeltem, mit kellene otthon megcsinálni műszaki értelemben vagy a múzeummarketing-munka terén. A művész és intézményvezető azóta él szimbiózisban bennem. Így, amikor a múzeum igazgatója lettem, már rendelkeztem némi tapasztalattal.
– Mit álmodott bele a múzeum jövőjébe?
– Amikor először elvállaltam, 2006-ban azt mondtam, adok magamnak öt évet. Ha nem érzem magamat jól a bőrömben, ha képzőművészként nagyon szenvedek, nem kötelező tovább csinálnom. Időközben aztán megszerettem, ugyanakkor megtapasztaltam, hogy a kettő tud párhuzamosan működni. Ugyanakkor hatalmas élményekkel gazdagodtam. Hallatlan izgalmas és felszabadító érzés volt például, amikor a Kós Károly tervezte épületet először megvilágítottuk kívülről. Vagy amikor sikerült megrendelni azokat az épületdíszeket – kovácsoltvas lámpákat, lépcsőkorlátot, mozaikcímert, a Csaba királyfi vitráliumot –, amelyek rajzai száz éven át egy fiókban hevertek. Ezek a felfedezések mind-mind a szoborkészítés közben tapasztalt alkotóörömmel töltöttek el, teljes mértékben tudtam azonosulni a szerepemmel. Meggyőződésem, hogy jó esetben az intézményvezetés is lehet olyan kreatív, mint a szoborkészítés.
– A múzeumfelújítással kapcsolatos gondolatait mikor fogalmazhatta meg először tétre menően?
– Az első nekirugaszkodás már 2009-ben megtörtént, de néhány évbe telt, míg a terv mögé a szükséges elemek is felsorakoztak. A munkálatok olyanná tették az épületet, amilyennek megálmodtuk, annak meg külön örültem, hogy menet közben meghallgatásra talált egy másik kérésünk is: a fenntartó megvásárolta a szomszédos 40 áras telket. Meggyőződésem ugyanis, hogy az intézménnyel csak úgy vagyunk képesek nagyot lépni, ha terjeszkedni tudunk. Ott lesz az új adminisztrációs épület, a múzeumbolt is külön teret kap, ezzel is demonstrálni kívánjuk, mennyire fontos számunkra, hogy modern intézmény legyünk. A súlypontáthelyezéseket szolgálja az is, hogy a kertet is közösségi térré tesszük: amfiteátrumot építettünk színpaddal, rendszeres szabadtéri előadásokat tervezünk, kőtár lesz, kopjafatár, igyekszünk olyan vonzásokat kialakítani, hogy az emberek birtokba vegyék a kertet is. Ennek a puszta létéről is alig tudtak 2006 előtt. Élő múzeumot szeretnénk, ahová ne csak tanulni járjanak az emberek, hanem a szabad idő minőségi eltöltését is szolgálja.
– Így, a célegyenesbe fordulva hogyan fest a képzeletbeli mérleg?
– Ennyi év után is jó döntésnek tartom, hogy elvállaltam a múzeumigazgatást, mert hozzásegített, hogy sok mindent megtudjak magamról. Ez ugyanis nem hasonlítható össze azzal, amikor az ember egyedül dolgozik egy műteremben. Egy szép műtárgy elkészítése ideális esetben egy-kétszáz embernek szerez örömet, ám ha egy 150 éves intézményhez, annak nevéhez, rangjához bármi érdemit hozzá tudsz tenni, felemelő élmény. Nehezebb pillanatokban fiatalabb kollégáimnak is többször mondtam: egy Kós Károly-épületben, egy parkban van a munkahelyünk, gyönyörű anyagok vannak ránk bízva, sok és szép a feladatunk, munkánkat nem hideg vasakban mérik. Kis iróniával, vigaszként szoktam idézni a múzeum egykori igazgatója, Székely Zoltán mondását: önök itt, a múzeumban kalácsot esznek!
Vargha Mihály
Kézdivásárhelyen született 1961. november 12-én, Lemhényben nőtt fel. 1976 és 1980 között a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceumban (volt 3-as számú Ipari Líceum) tanult, majd 1984 és 1988 között a Jászvásári Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait. Mestere Kosztándi Jenő, Kosztándi Katalin, Vetró András és Vetró Artúr, Gergely István volt. 1988–89-ben a piski Marmosin márványfeldolgozóban dolgozott, 1990-től a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Képtárának (ma Gyárfás Jenő Képtár) alkalmazottja, majd vezetője, 2006 óta a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. A Romániai Képzőművészek Országos Szövetsége (1999-től) és a Barabás Miklós Céh (2000-től) tagja. A Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Alapítvány alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia levelező, 2013-tól pedig rendes tagja. Több mint 60 köztéri szobor megalkotója, rengeteg szakmai írás szerzője, egyéni és csoportos tárlatok résztvevője. Díjak, elismerések: az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Szolnay Sándor-díja (1998); Pro Cultura Hungarica (2011); a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje (2014); Samu Géza-díj, Budapest (2023). Nős, két gyermek apja.
