A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum felújítása után az intézmény kiállításai hamarosan visszaköltöznek a Kós Károly által tervezett patinás épületbe. Az Éltes Barnával folytatott beszélgetés nyomán jegyzett írásom a művész múzeumkertbe megálmodott és mostanra elhelyezett alkotásának örömére készült. Mondhatni, leleplezés gyanánt.
De miről is van szó tulajdonképpen? A múzeum renoválásának hároméves folyamata a főépület tatarozása mellett az intézményhez tartozó melléképületek felújítását és korszerűsítését, illetve a múzeum kertjének újrarendezését is magában foglalta. Az eredeti tervek szerint egy Zsolnay-kút került volna a múzeumkert, a csíki ház és az ehhez tartozó kapu, illetve feszület és lapidárium által határolt, a főépület robusztus tömege által meghatározott szegletébe. Az elképzelés végül meghaladottá vált. Adott volt tehát egy kihasználatlanul maradt tér, egy karakteres környezet, a 21. század múzeumaival szembeni látogatóbarát igények és a kihívás: hogy mit lehetne a Zsolnay-kút helyébe tenni?
Éltes Barna a rá váró feladatot egyszerre közelítette meg szobrászként és múzeumi szakemberként: művészeti tudásának és meggyőződésének legjavát állította az intézmény majdani látogatóinak szolgálatába. Elsődleges célja volt, hogy a tárgynak, amely ide kerül, az esztétikai értéken túl funkciója is legyen. Szolgálja az embert. Célja volt továbbá, hogy alkotásával alkalmazkodjon a középkori hagyományokból sok tekintetben építkező Kós Károly szelleméhez. Nem vetekedni akart vele, hanem illeszkedni hozzá, ezáltal megerősítve azt.
A természet beavatkozásai révén ennek az igénynek a szobor idővel a mostaninál is jobban eleget tesz majd. A végeredmény ugyanis egy keresztelőmedence formájából kiinduló ivókút lett, mely funkcionális szoborként nem első Éltes Barna munkái között. Korábbi megbízásainak sorában szerepel ugyanis egy németországi kápolna szenteltvíztartója, konzolköve és oltára is. Éltes Barna jelen munkájának előképeként a kászoni templom keresztelőmedencéje szolgált, ennek formáját azonban a művész nem megismételte, hanem inspirációs forrásnak tekintette, rejtettebb módon részleteket felhasználva a vargyasi rovásírásos keresztelőmedence arculatából is. A művész ars poeticája szerint ugyanis a formákat nem kell kitalálni, „csupán” annyi dolgunk van, hogy észrevegyük és a mai kor igényeinek megfelelően új tartalommal töltsük meg azokat.
A középkori, olykor szakképzetlen kőfaragók munkája és Éltes Barna alkotása a formák kialakításának módjában is összeér. Az alkotó ugyanis időt és energiát nem kímélve ugyanazokkal a szerszámokkal és ugyanazon módon dolgozott, amelyekkel és ahogyan a középkori kőfaragó műhelyekben tették.
Az ivókút esetében a középkori szobrászat függőleges irányú perspektívája is érvényesül. A kutat fentről nézve egy napkorong bontakozik ki. A vizet elvezető vájatok által kialakított napkorong megmunkálásának módja és körülményei első látásra megfejthetőek. Kiolvasható belőlük, hogy azok lapos vagy hegyes vésővel, csákánnyal vagy fogassal voltak faragva. Hogy a vájatokon dolgozó ember jobb- vagy balkezes, de arra is rálátást engednek, hogy ha netán fáradtan, esetleg betegen dolgozott, vagy ellenkezőleg, elragadta a munka lendülete. A napkorong motívum egyébként a múzeum gyűjteményanyagában és az ivókút közvetlen közelében is számos formában visszaköszön.
Éltes Barna keresztény eszmeiséghez való vonzódása abban gyökerezik, hogy a román kori szobrok nem szépelegnek, az ember esendőségét állítják kontrasztba az isteni tökéletességgel. Ezzel ment szembe a reneszánsz, amely az embert istenítette. Éltes Barna az embert esendőségével együtt tudja Isten képmásaként látni és láttatni. A Székely Nemzeti Múzeum munkaközössége nevében remélem, hogy a közeljövőben ezt minél több múzeumunkba látogató meg fogja tapasztalni.
Both Noémi Zsuzsanna
