Elkerülhetetlenül is Beke László magyarországi művészettörténészt kell idéznem: ,,ők — jelen esetben az erdélyi magyarok — provinciális helyzetük ellenére mindig is közelebb voltak Európához, mint mi, de Európa helyett mondhatnám a nyugati kultúrát". Jelen esetben, tisztelt gyászoló közönség, ennek a derűnek van egy fizikailag is megfogható, szomorú formája — az a Baász halála óta eltelt tízperces nagyszünet, amikor is itt, a közelben, ezen a tájon belevegyült a szétszéledve legelésző, elégikus egykedvűséggel füvet harapdáló juhnyáj karámjába.
De az Úr tereli a nyáját. Vagy nem? A nyáj tereli az Urat? És az Úr akkor azt mondá: ,,Venio Romam iterum crucifigi" (Rómába jövök, hogy újra megfeszítsenek). Apokrif apokalipszis, földi hasonlattal, sok-sok kis bosszú, silány kisstílűség, a felismerés tudatlanságának öröme, bulgakovi szürrealizmus, macska-téboly a karámban. És erről, nem tudom, miért, eszembe jutnak az apostolok Júdás-palástban: Albert Álmos, Jánó Mihály, Vargha Mihály és Demeter János. Négyen mennek, beszélgetnek: hogyan lehetett 18 éven keresztül elhallgatni egy ilyen kaliberű szentgyörgyi fazont? Hogy nem jutott eszébe Albert Álmosnak 18 évi basáskodása alatt legalább egy emléktáblát kitenni a 105-ös műtermek épületére, miszerint itt fűbe haraptak? Miért ígérte meg Jánó Mihály (aki egyébként azt mondta, hogy — idézem: ,,Baásznak csak a szervezői tevékenysége ér valamit, mint művész lefutott) és Demeter János, hogy a Képtár felveszi a Baász nevét, díszpolgára lesz a városnak stb.? Miért nem lehet Baász-kiállítás a képtárban Vargha Mihály uralkodása óta?
Realista valóságszín. Időben, helyben meghatározott, szűk repertoárral, négy valós szereplővel, bő váll- és háttérrel, áttétes megfejtést nem igénylő jelentés nélkül, egy demagóg orientációjú világnézet dimenziójában. Sok-sok kis bosszúval, silány kisstílűséggel, a felismerés tudatlanságának örömével, bulgakovi szürrealizmussal.
Baász Szigeti Pálma
