Kalandos, megtorpanásokkal, bizonytalansággal bőven tarkított út vezetett oda, hogy Kós Károly a székely nemzetnek szánt „székely kultúrháza” 111 évvel az életre hívását követően, összetéveszthetetlen stílusjegyeit, a mester elképzeléseit hűen megőrizve, ám mégis pompás új köntösben üdvözölheti mind­azokat, akik érdemesnek tartják, hogy felkeressék. A dendrológiai parkká varázsolt korábban egyszerű kert, a felfrissült, átlényegült egykori múzeumőri lakások, a hosszú idő után méltó külsőt kapó tározók, műhelyek és nem utolsósorban a valósággal megfiatalodott, hívogató, egyedi élményeket ígérő főépület mind azt üzeni: a várakozás, az erőfeszítések nem voltak hiábavalók. Megérte belevágni a kalandba, hogy Kós Károly talán legismertebb műve, a huszadik századelő magyar építészetének egyik ékköve, a legnagyobb anyaországon kívüli magyar közgyűjtemény otthona, a székely nemzet elvitathatatlan öröksége, jelképe megmaradjon. Úgy, hogy közben az idők szavára is hallgattak, múltat, jelent és jövőt észszerűen ötvözve a változást, az új igényeket, elvárásokat felkarolva vágtak bele és vitték véghez a nem mindennapi feladatot.

Nem kétséges, új időszámítás kezdődik ma a múzeum életében, és külön öröm, hogy az újjávarázsolt épületek árnyékában friss szemlélet is szárba szökkent. A négyéves erőfeszítés talán legfontosabb hozadéka, hogy bebizonyosodott: megvan az akarat és bátorság, hogy élővé, a minőségi idő eltöltésére alkalmassá, igazi közösségi térré és nem utolsósorban fiatalossá, vagánnyá változtassák a múzeumot. És ehhez nem kell feltalálni a spanyolviaszt, nem kell rendkívüli tetteket véghezvinni, számtalan jó példa létezik, csak utánuk kell nyúlnunk, magunkévá tenni, esetenként „székelyesre igazítva” alkalmaznunk azokat. Úgy tűnik, hosszú várakozás után ez itt is megtörténik, megérett az idő a változásra, ami távolról sem jelenti a teremtő atyák – élükön Kós Károllyal – hagyatékának elherdálását.

Fényesen csillogó ékszer került vissza a háromszéki és a székelyföldi közösséghez, mely akárcsak az elmúlt egy évszázadban, még sokáig hirdetheti e vidék különlegességét, kivételességét és bizonyos tekintetben egyediségét. És erre csak büszkék lehetünk, és remélhetjük, hogy Kós Károly mostanság is sűrűn letekint az egykori Tündérkertre, és mosollyal az arcán nyugtázza, hogy a székelyeknek szánt nemzeti múzeum viszontagságosan, de végül kiteljesedett, és nem csak külsejével, de falai között friss lendülettel, álmokkal, tervekkel, de legfőképp erős akarattal vág neki az eljövendő évtizedeknek.

Borítókép: Az újranyitott Székely Nemzeti Múzeum. Fotó: Nagy D. István