Szabó Zsolt, a Művelődés című folyóirat főszerkesztője Szentimrei Jenőnek, Benedek Elek egyik ,,fogadott fiának" az unokája. Édesanyja, Szentimrei Judit néprajzkutató, tehát a kisbaconi Benedek Elek famíliához többféle, elsősorban a szellemi örökség szálán kapcsolódik. Irodalomtörténész, főszerkesztő, volt könyvkiadói szerkesztő, könyvtáros, tehát hivatásszerűen és behatóan foglalkozhatott Benedek Elek személyiségével, életművével, ,,a hazatérő", illetve ,,a szembejövő emberrel" élettapasztalatainak, ,,intelmeinek" az erdélyi magyarság kultúrájába és magatartásába építésével. Több száz cikke, tanulmánya mellett szerkesztette és kiadás alá rendezte Benedek Elek levelezését.
Szabó Zsolt alábbi vallomása részlet az ezredfordulón készült, Fő hogy dolgozzanak című dokumentumfilmemből.
A nagy családba beletartoztam...
Nagyapám révén ,,fogadott dédunokája" lehetnék Benedek Eleknek. Az unokatestvérem egyenes ági leszármazottja, mi tehát nem vagyunk vérrokonságban. Ettől függetlenül szellemi elődömnek tudom, és próbáltam is ezt tudatosítani a mai érdeklődő, az olvasó számára. Példakép ma is az ő munkássága. Ez sokfelé szálazódik, kezdve azzal, hogy amikor 1960-ban először elindultunk bátyámmal egy kicsit felfedezni Erdélyt, akkor az egyik megálló Kisbacon volt. Én akkor tizennégy éves voltam, bátyám tizenhat. Flóra néni az ő végtelen kedvességével fogadott minket. Dédelgetett bennünket. Természetesen, az unokákkal is találkoztunk, akik minden évben ott nyaraltak. Valahogy tehát a nagy családba, ha úgy oldalról is, de beletartoztam.
Az egyetemen, amikor sajtótörténetet hallgattam, akkor Balogh Edgár hívta fel a figyelmemet, s ő tanácsolta azt, hogy a két világháború közötti sajtóirodalomból keressek témát. A Vasárnapi Újságot dolgoztam fel. Főszerkesztője Benedek Elek, szerkesztője Szentimrei Jenő volt. A lap Kós szerkesztésében Vasárnap címmel indult. Lényegében én ezen az oldalszálon jutottam el a húszas évek magyar irodalmi életének tanulmányozásához. Akkor fedeztem fel Benedek Elek írói leveleit, amelyek Kisbaconban és Benedek Elek Mária nevű lányánál voltak. Akkor kezdtem tüzetesebben a levelek után nyomozni. Balogh Edgár tanácsára.
Az 1969-es kisbaconi emlékházavatáson mint fiatal kezdő újságíró-riporter ott voltam. Ilyen nagy idő távlatából is a legkedvesebb emlékem az a hatalmas tömeg, amely akkor ott összegyűlt. Benedek Elek emlékét idézve találtak egymásra bánsági, szatmári, belső-erdélyi értelmiségiek, és elég sokan voltak Bukarestből is magyarok, Benedek Elek személyes jó ismerősei, vagy azok, akik csak hírből, a lapjai révén ismerték. Egyébként veled is ott találkoztam először, te szervezted az ünnepséget, te voltál a rendezvény hivatalos házigazdája.
Próbáltam tehát abban a szellemben dolgozni, ahogy azt a Cimborából s Benedek Elek egyéb munkáiból tanultam. Ennek az lett a következménye, hogy ’75-ben kihajítottak a sajtóból, mert igen sokat nyüzsögtem, s az akkori pártbizottságok, a hatóságok számára nem nagyon voltam rokonszenves. Sok rendezvényt próbáltam a gyermekek számára összehozni.
Megmaradni székelynek
Benedek Elek képe a Cimbora köré beskatulyázva él, de aki mélyebben beletekint életművébe, az látja, mennyire szerteágazó volt a munkássága. Lényegében a harcos közíró, politikus, ahogy mai szóval mondanók: a közösségszervező tevékenysége elsikkadt. Ezt a kortársak is világosan látták — Szentimrei Jenő, Tamási Áron —, hogy az ő tevékenysége ennél sokkal többet jelent. Ezt Tamási Áron, Szentimrei Jenő már a temetésen is megállapította. Nem akarom túlhangsúlyozni, de amikor több százezer ember elmegy, itt hagyja a szülőföldjét a kialakult tömeghisztéria miatt, akkor is, 1919—20—21-ben, azon kevesek közé tartozott, akik visszajöttek, mert látta, érezte, tudta, hogy a nemzetiségi számára a vezető, az értelmiségi nagyon fontos. Egyáltalán az, hogy a kultúra szervezésében részt vállaljon. E nélkül nagyon könnyű a nyájat széthordani, lemorzsolni. Észrevette, hogy nagyobb szükség van rá Erdélyben, mint odakinn, Magyarországon.
A Székelyföld gazdasági felemelkedéséért vívott, háború előtti küzdelme a húszas évek utáni levelezéséből nem derül ki, csak utalások szintjén. Utal a tusnádi konferenciára, amikor nagyon indulatosan elmarasztalja a korabeli magyar hivatalos vezetőséget, amely ahelyett, hogy kereste és megtalálta volna a megfelelő, ma úgy mondanók: ,,székely programot", amely gazdaságilag talpra állította volna Székelyföldet, és meg lehetett volna akadályozni, hogy sok tízezren a Regátba vagy Amerikába menjenek. A kötet címadó írása, a Halljátok, emberek! arról szól, hogy Székelyszenterzsébet erős, munkaképes férfilakossága vándorbotot fog, és kimegy Amerikába pénzt keresni, mert az itthoni körülmények nem biztosítják a megélhetést számára. Vajon hányan fognak visszajönni, hánynak lesz sikeres az amerikai út? Egyáltalán hogy van az, hogy a millenniumi mítoszok világában élő magyar társadalom nem tud, nem akar, nem képes megoldást találni ezekre az égető kérdésekre?
A hazatérése után ezzel a kérdéssel többször is foglalkozott. Például a székelyudvarhelyi véndiák-találkozón, ahogy ő mondta, belefújt a székely harckürtbe, hogy felrázza az embereket: igenis szükség van arra, hogy a falusi és a városi lakosságot megszervezzék. Ha képzettebb mezőgazdászok, iparosok és kereskedők élnek, ezek sokkal inkább meg tudnak kapaszkodni, és el tudják tartani a kultúrát is. Ezért szorgalmazta a Székely Népművelő Társaság létrehozását Székelyudvarhelyen, de a háromszékieket is erre biztatja. Az utolsó levelében szól erről: ha mindenképpen külön akarják megcsinálni, ám lássák, a lényeg az, hogy dolgozzanak, ne a semmittevésbe süllyedjen vissza a társadalom egy jelentős rétege. Segítsenek egymáson.
Programja volt, amelyet a családi életben is megvalósított. Úgy képzelte el korabeli megfogalmazást használva, hogy a székely falusi őserő a városi polgárral szövetkezve — a felesége pesti polgárlány — maradjon meg Pesten is, bárhol székelynek. Ezért figyel a falu, a kisemberek mindennapi gondjaira. Tulajdonképpen élete utolsó pillanatáig ragaszkodott ahhoz a közösséghez, amelyből kiemelkedett, s ennek a felemelését próbálta szolgálni. Erről nagyon szépen ír az Édes anyaföldem című könyvében, de egy sereg más írásában is tetten lehet érni.
Halálában a gazdasági, anyagi tényezők is részesek. A nagy gazdasági világválság 1929-ben következik be. Ennek a hatása begyűrűzött ide is, Erdélyben is erősen érződött. A viszonylag rövid ideig tartó konjunktúra, amikor hirtelen megnagyobbodott Románia a hozzá csatolt területekkel, ami egy nagy szabadrablást hozott magával a huszonötös esztendőkben, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a korrupció a mindennapi életbe is befészkelődik. Olyan gazdasági gondok jelentkeznek, hogy az irodalom, különösen egy gyermeklap nem tud megélni. Ez súlyos lelki válságot okozott. Úgy érezte, hogy a ,,fiai" — ezt nagyon tágan kell értelmezni, mert beletartozott tulajdonképpen a néppárti Kós Károly vagy Páll Árpád, ott volt Zágoni István, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Nyirő József, Kacsó Sándor is —, szóval úgy tapasztalta, amikor megszűnt a Kolozsvári Újság napilap, ahol ezek az emberek dolgoztak, s 1927-ben az utcára kerültek, hogy mindennek vége. Olvasókörutakkal próbáltak némi kevés pénzt összegyűjteni, utána próbáltak egyénenként elhelyezkedni. Ki, ahol tudott. De egyre nyilvánvalóbb, hogy kiszorulnak a közéletből is. A Magyar Párt politikája más irányt vett. Az Erdélyi Helikon, amely 1926-ban Marosvécsen létrejött, ,,fiai" közül többen is ott vannak, de Benedek Eleket nem hívják meg, mert attól tartanak, hogy túlságosan megerősödne a székely írók kis csoportja. A Cimbora is vergődik, többször is a megszűnés szélén áll. A feleslegesség érzése lesz úrrá rajta, ami az akkori leveleiből egyértelműen kiderül. Amikor úgy érzi, hogy nincs tovább, meg is írja a Cimbora utolsó levelét a tulajdonosnak, amelyben ő mondja: kész, nincs tovább, mert ha egy hetilap nem jelenik meg már egy hónapja, akkor az az újság nem él. Tulajdonképpen a saját halálos ítéletét írja alá.
A kaszát még megfogja, de nemcsak a fizikai munka, a nyár nagy melege okozta halálát, hanem az a belső feszültség, amely benne volt, s ennek a következménye az agyvérzés.
A Cimbora öröksége
A mai hazai magyar gyermekirodalom a Benedek Elek-i hagyományokba kapaszkodva indult újra. Az 1959-es Napsugár indulásakor Asztalos Istvánnak is hasonló programja volt. Nem véletlen, hogy ebben a szerkesztőségben kapott helyet Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Bajor Andor, Bálint Tibor és a többiek. A Napsugár inkább irodalmi beállítottságú volt, kevésbé folytatta a közvetlen levelezés útján való kapcsolattartást az olvasókkal. De a találkozókkal, a személyes kapcsolattartással nagyon sokat átvettek Benedek Elek örökségéből. A mai Napsugár és a Szivárvány hasábjain is ez érvényesül. Természetesen, ezek ma már színesebbek, tetszetősebbek. Ma több lap is van. Sepsiszentgyörgyön újraindult a Cimbora — ez utóbbi ma a nagyobb gyermekekhez szól —, tehát kialakult egy munkamegosztás, nem kell egyetlen lapnak az olvasni még nem tudó gyermekektől a nagy kamaszig átfognia minden korosztályt. A mai lapoknak bizonyos értelemben szűkebbek, de ezen belül tágabbak is a lehetőségei.
Én a magam számára Benedek Elekkel kapcsolatosan azt fogalmaztam meg, hogy itt van mellettem, s ha valami baj van, akkor személyes tanácsadóm is. Annyira hozzátartozik a mindennapjaimhoz, hogy azt hiszem, szüleim, nagyszüleim révén az én kezemet is fogja. Így azért csak könnyebb előbbre lépni.
***
2009-ben Háromszéken a Benedek Elek Emlékévet az idei hármas évforduló indokolja. Elek apó másfél száz évvel ezelőtt, 1859. szeptember 29-én született, nyolcvan évvel ezelőtt, 1929. augusztusában költözött ki feleségével, Fischer Máriával a kisbaconi temetőbe a Mari-lakból, és negyven évvel ezelőtt tartottuk a Kisbaconi Benedek Elek Emlékház avatóünnepségét.
A hármas évforduló Háromszéken és másutt számos alkalmat teremt a Benedek Elek személyiségéhez és szellemiségéhez kötődő rendezvények szervezésére. A Háromszék idei falinaptárán a kisbaconi kúriát, a Benedek Elek Emlékházat mutatja be, a Kovászna Megyei Művelődési Központ a most induló Háromszék jeles szülöttei című sorozatát Benedek Elekkel kezdi, a veszprémi/erdélyi Váradi Péter Pál és Lővey Lilla Benedek Elek fotó- és irodalmi albummal köszönti a hármas évfordulót, s e sorok írója a baróti Tortoma Könyvkiadó felkérésére összeállított Ablak Erdővidékre című publicisztika-kötetét a Benedek Elek Emlékház létesítésének történetével és a magyar művelődésben betöltött szerepével súlypontozza a 2009. év egészét átfogó rendezvénysorozatot.
SYLVESTER LAJOS
