Tűnődve nézett rám, lehet — mondotta, a vártnál határozottabban — de... Nem folytatta, arcát maradék vodkája tükrében hosszan elnézegette. ,,Tulajdonképpen nem magunkra gondoltam…" — kezdtem magyarázkodni teljesen feleslegesen. ,,Pedig gondolhattál volna — szakított félbe hevesen, és körbepillantott a félhomályban, mintha keresett volna valamit. — Laci — hajolt közelebb hozzám —, te szeretsz élni?" A kérdés annyira fellengzős volt, s annyi titkolt fájdalom bujkált benne, hogy megremegtem. ,,Ez nem szeretet kérdése. Persze, hogy szeretek élni, akarok is, de annyi minden nem tőlem függ, annyi minden nem rajtam múlik…" ,,Én már kezdem elveszíteni a türelmemet…" — suttogta, de megint nem folytatta, később a negyedik kört is megrendelve megkérdezte, tulajdonképpen miért szeretek élni. Mit remélek még? Mit akarok? Írni — válaszoltam —, és felnevelni a lányaimat... És — hajoltam én is közel hozzá — megérni a végét... ,,Minek?" Hát ennek az egésznek! — mutattam tétován körbe...

Aztán furcsa verseit mutatta, a szövegháló úgy akarta megkaparintani, bekebelezni, foglyul ejteni vagy csapdába csalni a világot, hogy létét csak jelzésszerűen idézte fel, a szikár és a mindenkori lelkiállapotára vonatkozó közlések között, az ásító szakadékokban, a sorközökben jelen volt valamiképpen a világ is, az a régi világ, amely eleve vereségre ítélt bennünket, még esélyt is alig adva az autentikus létezésre, s amelynek, ő legalábbis, nem érte meg a végét, mint egymást leköröző nemzedékeink tragikus tagjai közül annyian, az emlegetett Sütő Danitól Darkó Pistáig vagy Zágoni Attiláig.

Így lett három szikár verseskötetének egybefolyó szöveghalmaza tanúskodás is erről a világról, mi elmúlt ugyan, de időnként úgy érzem, bennünk, akik valami szerencse folytán túléltük, mégiscsak tovább folytatódik hallucinatórikusan és megsemmisíthetetlenül.

S érdekes, akkor, döbbenek rá, nem kérdeztem vissza, nem kérdeztem meg: és te, te, Gézám, szeretsz-e élni?

Gondolom, a válasz ott van különös verseiben...