– Hol volt, mit csinált, amikor 1956-ban Budapesten utcára vonultak?
– Kolozsváron, egyetemen. Az ötvenhatos forradalommal való kapcsolatom azonban jóval korábban, még májusban kezdődött, amikor egy „rossz” döntéssel a párt megengedte, hogy a Bolyai-egyetem tánccsoportja és énekkara Debrecenbe a Kossuth Lajos Tudományegyetemre menjen hivatalos látogatásra. Én a népi zenekar klarinétosaként vettem részt ebben. A debreceni állomáson több ezer diák fogadott bennünket kis piros-fehér-zöld csokrokkal. Produkcióinkat az Aranybika Szálloda színpadán mutattuk be telt ház előtt, és amikor a korondi lakodalmas végén kitáncoltunk a színpadról, a tömeg eksztázisban ünnepelt, hátul egy pannót is kifeszítettek, rajta az „Erdélyt vissza, mindent vissza!” felirattal. Szeptemberben a debreceniek visszaadták a látogatást, mi meg büszkén mutattuk be nekik Kolozsvárt. Néhányukkal tartottuk is a kapcsolat, leveleztünk, de a Petőfi Kör tevékenységéről mások is hoztak korábban híreket, hiszen akkoriban már egyre többen jártak Magyarországra. Én is beadtam az útlevélkérésemet, és ha október 23-án nem tör ki a forradalom, november első napjaiban magam is Budapesten vagyok, és ki tudja, merre sodor a sors. Így viszont 23-án este táncpróbára mentem a Marianum mögötti tornaterembe – másnap reggel mondták a fiúk, akiknek rádiójuk volt, hogy nagy baj van Pesten, lőttek az emberekbe.

– Hogyan fogadta a kolozsvári ifjúság a forradalom gyorsan terjedő hírét?
– Mivel az áldozatok között sok volt a diák, többen azonnal indulni akartak a határnak, hogy segítsenek. Mások búskomorságba estek, pénzt pótoltak össze, hogy minden hálóban legyen egy rádió. A hidegrázás, a földrengés hatásával voltak ránk az események. Ennek ellenére igyekeztünk praktikusak lenni. Október 25-én megalakult a Diákszövetségi Tanács, a Bolyaira ezerötszáz diák járt, egyharmaduk a bölcsészkarra, a történelem-filológiára. Az volt hát az egyetemi diákság körében, amit mi mondtunk. Engem is beválasztottak a 16 tagú vezetőségi tanácsba, abból került ki az öttagú szerkesztőbizottság, amelynek az volt a feladata, hogy megszerkessze a diáktanács programját. Abban az illúzióban kezdhettük a munkát, hogy ez egy alulról, a párttagok révén szerveződő testület, amelyet nem a párt vezet. Nem adtak programot, sem irányelveket, máig nem tudom eldönteni, hogy beugratás volt-e vagy kirakatintézkedés a Nyugat szemében. A nálunk jóval idősebb Várhegyi István volt a szerkesztőbizottság vezetője. A baj az volt vele, hogy mintha mártír akart volna lenni, a programba több megvalósíthatatlan pontot is bevitt: az egyetemi tanári tanács tagjainak parlamenti védettsége, közvetlen kapcsolatok nyugati demokratikus ifjúsági szervezetekkel, az identitástudat erősítése a diákság soraiban. Mindenesetre abszolút nóvum volt az egész, éjjel-nappal azt csináltuk, november 12-re lettünk készen vele. Közben meg minden lezajlott Magyarországon.

– A szovjet csapatok visszatérése, a véres megtorlás kezdete sem törte meg a lendületüket?
– Nem, egyrészt azért, mert nem tudtuk percre készen az eseményeket, ugyanakkor közgyűlés elé kellett vinnünk a programtervezetet, és mi komolyan vettük a dolgunkat. A közgyűlésre azonban nem került sor, rövidesen megtörténtek az első letartóztatások, a november 17–18-i éjjelen a Király utcai bentlakásból elvitték Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt, Várhegyi Istvánt pedig a Rákóczi úti lakásából, a kisgyereke mellől. Ezt követően kitört az egyetemen a lengyel sztrájk, nem engedtük be a tanárokat órára. Rektorváltás is történt, Takács Lajost nevezték ki, mi meg nekiszegeztük a kérdést: ugye, az lesz a rektor elvtárs első dolga, hogy a letartóztatott kollégáinkat szabadon engedjék? Mindenki mindent megígért, de semmi nem történt. Nekem nagyon rossz előérzeteim voltak, igyekeztem csitítani a társaságot, sajnos november 4-e után lesújtott a bárd, azt tartottam, most menteni kell, az egyetemet, a kollégákat, az egész romániai magyar közösséget.

– Ha a forradalom kitörése hatalmas lelkesedést váltott ki a kolozsvári egyetemisták körében, úgy a bukás is hasonló léptékű letargiát okozott. Mégis: miben reménykedtek?
– Elsősorban abban, hogy Romániában is demokratikus átalakulások következhetnek. Éreztük, hogy a román pártvezetés kezdetben borzasztóan megijedt, mi szerettünk volna elsősorban az egyetem belső életére vonatkozó engedményeket kicsikarni, a programunk is ezt tükrözte. Nem mondtuk azt, hogy menjenek ki az oroszok, azt sem, hogy Erdélyt vissza, nagyon vigyáztunk a hasonlóan kényes témákra. Még november 4-e előtt annak a gondolata is felvetődött, hogy a román és magyar diákok együtt vonuljanak fel. A Victor Babeș Egyetem történelem karán tárgyaltunk, ahol az volt a román kollégák kérése, hogy mi menjünk elöl, ők meg utánunk. A kérdésünkre, hogy miért, az volt a válasz: mert az elöl haladókba lőni fognak. Ezen aztán megbukott az egész. Amikor pedig elővették a kártyát, hogy a magyarok vissza akarják szerezni Erdélyt, azzal végérvényesen elintézték a Babeș és a Bolyai együttműködését. Borzalmas volt a hangulat az egyetemen, szinte elviselhetetlen a feszültség.

– Önt 1956. november 24-én tartóztatták le, szinte napra öt évvel később nyerte vissza a szabadságát. Ez idő alatt mennyi jutott el önökhöz, elítéltekhez a világ alakulásából?
– Szinte semmi, csak az újonnan érkezők hoztak híreket. Az öt évbe két és fél év Szamosújvár, majd újabb két és fél év Periprava, Duna-delta, brăilai nagysziget fért, közben kényszermunka, verések. Voltam negyvenhét kilós is, de kibírtam, mert fiatal voltam. Sajnos sok idősebb otthagyta a fogát, őket elkapartuk a homokba a gátépítésnél. Végig az adott erőt, hogy igazunk van, hogy jogos a felháborodásunk. Hogy az igazság a mi oldalunkon van. Megbánás? Soha, egyetlen percre se. Újság nem jutott el hozzánk, csak egyetlenegyszer. Ötvenkilencben egy ebédszünet alkalmával megláttuk, hogy tíz méterrel arrébb egy újságot lobogtat a szél. Valószínűleg valamelyik civil traktorista csomagolta bele a tízóraiját. Fenéken csúsztunk egyre közelebb, míg elkaptuk a kiadványt. A galaci pártlap egy oldala volt, amelyen éppen a Bolyai és a Babeș Egyetemek egyesítését üdvözlő beszédeket közöltek. Onnan értesültünk a történtekről. Ültünk megkövülve. Aztán egyszer azt mondtam: fiúk, kilőtték alólunk a tömegalapot, most már nem lesz, aki szót emeljen értünk, nincs többé Bolyai Egyetem.

– Hogyan készült a szabadulás utáni életre?
– Hazajutni a szüleimhez Csíkszentkirályba, ez volt az egyetlen dolog, amire készültem. Apám mindig azt mondta, Szentkirály sziget a bolsevizmusban, oda bármelyik gyereke megtérhet, ha megbicsaklik az élete, mindig kap egy meleg levest, szerető otthont. Amikor hazafelé Tulceán leszállni készültem a hajóról, a hídon két bőrkabátos alakot láttam. A frász állt belém: most megint letartóztatnak… Mit csináljak? Úgy döntöttem, ha valamelyik hozzám ér vagy leszólít, futok, nem adom meg rögtön magam, mint mikor letartóztattak, legalább tudom, hogy ellenálltam. Pattanásig feszültek az idegeim, ahogy elhaladtam mellettük. Nem nyúltak hozzám, húsz méteren át meg sem mertem fordulni, bementem egy trafikba, onnan néztem vissza az üvegajtón: a tér üres volt. Megszabadultam. Bukarestben a vonatban beültem valami máramarosi román parasztasszonyok közé. Elővették az ételt, túró, szalonna, hús, egyen, mondták, tudjuk, honnan jön. Mi is a férjünkhöz jöttünk, de nem engedtek be hozzájuk. Sorstársak voltunk. Csíkszentsimonban szálltam le a vonatról november 23-án, kedden reggel-hajnalban, átjöttem a réten, megvertem az ablakot, anyámék pizsamában, hálóingben jöttek elém, apámat akkor láttam először sírni életemben. Két hónapig csak zenét hallgattam, pihentem, sétáltam, gereblyéztem az őszi leveleket a nagy kertben. Aztán 1966. március elsején audienciára mentem Constantin Daicoviciu rektorhoz, ’67 augusztusában pedig visszavettek az egyetemre látogatás nélküli tagozatra.

Nagy Benedek
Közíró, helytörténész. Csíkszeredában született 1937-ben, ott végezte a középiskolát, egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem Történelem Karán kezdte el. A kari diákszövetség egyik vezetőjeként 1956-ban részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában, ezért 1956. november 24-én letartóztatták, ötesztendei börtönre ítélték, amit le is töltött. Kiszabadulása után volt faipari munkás, villanyszerelő, technikumi tanuló, bányaipari technikus, majd muzeológus, tisztviselő és megyei laptudósító. 1967-ben jóváhagyták az egyetemre való visszavételi kérését látogatás nélküli szakra. 1971-ben történelemtanári diplomát szerzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1974-től 1990-ig helyettesítő, majd rendes tanárként tanított Csíkszereda különböző iskoláiban. A csíki RMDSZ egyik alapítója, 1998 és 2008 között a Vallásügyi Államtitkárság tanácsosa volt, 2003 és 2009 között az Országos Restitúciós Bizottságon belül az egyházi és a közösségi ingatlanok restitúciós albizottságának szaktanácsosa. Több lapban való rendszeres megjelenése mellett tanulmányok, közéleti kötetek szerzője, illetve társszerkesztője. Díjak, kitüntetések: a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2007). Nős, két gyermek apja, hat unoka nagyapja.