László Zsuzsa
Egy ideje félve pötyögöm a gépbe, amit épp… Félek, hogy unalmassá válok a pötyögéseimmel. Mivel már több mindenről írtam, tartok attól, hogy csak ismétlem magam. Aztán mégis, egyik percről a másikra rám törő merészséggel nekifutok megint. Most például az elemi, emberi jóérzés kapcsán fogok újra pötyögni.
Nem azért, mert én vagyok a jóérzés megtestesítője, dehogy! Mégis többféleképpen, több történetben kerülgettem a témát. Az elmúlt napokban, sőt, hetekben igen sok jó élmény ért. Igazából az a gondom, hogy nem tudom, miként is dolgozzam fel azokat. Mert az lenne a normális, hogy észre sem vesszük, amikor ezek a jó dolgok megtörténnek velünk. Mert mindez a mindennapi életünk természetes velejárója kellene hogy legyen. De sajnos nem mindig az, így bearanyozza a napunkat, ha figyelmességgel találkozunk.
Az történt, hogy az elmúlt hetekben én bizony egy rakás figyelmességgel mentem szembe. Nem azokon a helyeken, ahol ez már megszokott, hanem ott, ahol nem. Aztán autót vezetve is ért pár kellemes meglepetés. Kiengedtek igen nagy forgalomban innen-onnan, ahol még várakoznom kellett volna, és kis túlzással még mindig ott dekkolnék, ha nem úgy esik, ahogyan esett. Ezt autós zsargonban valami cipzár-akárminek, nem is tudom, minek hívják… Te kiengedsz egyet, aztán a másik is egyet, és akkor már működik, mint a karikacsapás. Pontosabban működne, ha nem sietne mindenki valahová istentelenül nagyon. Ha ezekben a napokban nem velem volt a baj, mert épp a jó dolgokat akartam észrevenni, akkor megbolondult jófelé a világ. Vagy máskor csak azért volt, van bajom azzal, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogyan szeretném, mert én vagyok az oka? Mert nem azt adom, amit kapni szeretnék, akkor meg elkerül az a cipzár-akármi?
Ami nem csak a forgalomban működik, azt hiszem. Egyszer én, egyszer te. Egyszer én mosolygok, egyszer te nem vagy undok. Van egy hely, ahol rendszeresen megfordulok, és ahol eddig valaki fel sem nézett rám, a köszönésemet sem fogadta. Ma a szemembe nézve, mosolyogva visszaköszönt. Az igaz, hogy nem hagytam magam. Első perctől a mai napig, csak azért is, mosolyogva köszöntem jövet-menet, és mosolyogva megköszöntem azt a félpercnyi szolgáltatást, amit nyújt. Győztem! Ő is csak egy ember a maga bajaival, és elnyertem a mosolyát. És ha kiengedek egy autót a forgalom nyomorúságából, hátha engem is kienged valaki. Olyan egyszerű ez, és akkor nem kell könnyekig meghatódni a legelemibb egymásra való odafigyeléstől.
Nekem mostanság jó napjaim voltak. Talán én is jobban odafigyeltem? Mégiscsak működik az a fránya cipzár-akármi, hogy is hívják?
Borítókép: Pixabay
