Kézdiszentléleken az egyik tanorkapu a volt termelőszövetkezet felé vezető út két oldalán állt, egyáltalán csoda, hogy a kollektív elvtársai a kőlábakat nem hasznosították újra, és így megmaradtak az utókor számára. Régen a bekerített területet tanoroknak, a kerítésen vagy sáncon hagyott kaput tanor- vagy tanorokkapunak nevezték.

Néhai Coroi Artur történész (1948–2010) a Baróti Csere János élete és pályája (Acta Siculica, 2011) című tanulmányában ír a kézdiszentléleki kapukról: „A Polyán felőli határban a szentléleki külső határkert kapujának – Tanorokkapu – emlékét helynév őrzi; helyét ma is megmutatják a helybeliek. A falunak három főkapuja volt – a Kantai, a Kászoni és a Polyáni –, de nyílt egy-egy kisebb kapu Kiskászon és Peselnek (Kézdikővár régi neve – szerk.) felé is: Az utóbbit használhatták a Szentlélek–Karatna–Altorja–Futásfalva–Ikafalva–Csernáton útvonalon járók (ez szintén a Brassó–Ojtoz hadi és kereskedelmi útba torkollott), míg a Szárazpatakra menők a Kászoni kaput használhatták. (Utazáshoz az Apor Péter által a Metamorphosis Transsylvaniae-ben leírtakhoz hasonló alkalmatosságokat használtak.) Valamelyik főúti kapu közelében, az ítéletvégrehajtó helyen, mint a 17. században minden település határában, Szentlélek határában is állott egy akasztófa: Peselnek és Szárazpatak határában erről helynév tanúskodik.”

Balogh Tibortól, Kézdiszentlélek polgármesterétől megtudtuk: a két ősrégi kőlábat az említett hely közelében, a nemrég teljesen aszfaltozott, Kézdiszentlélek terelőútját is érintő útkereszteződés közepén helyezték el, közéjük egy cserefa gerendát tesznek, így egy stilizált kapu formáját öltik fel a kialakítandó kis zöldövezet közepén, és megmenekül a történelem egy értékes szelete.