– Mit veszít, esetleg nyer, aki nem a megjelenési sorrendben olvassa Vida Gábor eddig kiadott három alapművét, az Ahol az ő lelke, az Egy dadogás története, illetve a Senkiháza című regényeket?
– Nem tartoznak össze szorosan. Amikor a kilencvenes évek végén a csapból is Trianon kezdett folyni, én is elkezdtem foglalkozni vele, illetve a következményeivel. Egyáltalán: az első világháborús korszakkal. Korábban nem sokat beszéltünk róla, és arra gondoltam, utána kellene nézni annak az időszaknak. Bő tíz évemet vette igénybe, kiderült ugyanis, hogy semmit sem tudok róla. Nem értem a magyar történelmet. Nem értem Románia történelmét. Súlyos hiányosságaim vannak, alapfogalmaim hiányoznak. Az Ahol az ő lelke 2013-ban jelent meg, bő öt évet dolgoztam rajta. A történet azonban nem ér véget 1923-ban, én akkor vettem észre, hogy bármiről írok, bármit mesélek, mindenütt a családom zsánerfigurái jönnek szembe velem, főleg a nagyapáim. Ezeket a dolgokat el kellett intézni, ebből lett az Egy dadogás története, és amikor „letudtam” a családot, viszonylag szabadon írhattam a Senkiházát. Ebben már nagyon szabadon tudtam dolgozni a figurákkal.

– A székelyföldi ember számára nehezen érthető, hogy önök, akik a magyar határ mentén születtek, éltek, ahol némi túlzással, rozsdás kötőtűvel is fogni lehetett a magyar tévét, korántsem fetisizálják a kor magyar világát. Mivel magyarázza ezt?
– A magyar média akkoriban a kultúra valóban fontos szeleteit kínálta, de annyi elég is volt, a magyar életformától és életszínvonaltól, a 70-es évektől intézményesedő fogyasztói társadalomtól nem estünk hanyatt, vagyis az apám és én. A határszéli Magyarországon két dologról lehet beszélgetni az emberekkel: ételről meg pénzről, bár akkor még volt foci is. Abszolút nem érdekelte őket se az Egri csillagok, se a Pál utcai fiúk, sem pedig Cousteau kapitány. Ők csak enni akartak, én ezt láttam. Egyáltalán nem volt vonzó az a magyar társadalom, amelyet különben Móricz Zsigmond regényeiből jól ismerünk, a jólétért folytatott harc – most már itt is csak ez van. Tizenéves koromban aztán eljutottam két országos magyar olimpiára, ahol erdélyi magyar középiskolásokkal találkozhattam, onnantól kezdve teljesen egyértelművé vált, hogy mentálisan, szellemileg én is abba a világba akarok tartozni. Azok az emberek később a barátaim, egyetemi évfolyamtársaim lettek. Aztán ott volt Erdély, Székelyföld erdőstől, hegyestől, mindenestől, ami egy másik, hasonlóan fontos történet. A Barót környéki gyermekkori csatangolásaim a mai napig tartó, elemi kötődést alakítottak ki bennem.

– Barót az anyai nagyszülőket jelentette, több nyarat is töltött náluk Erdővidéken. Fennáll a „veszély”, hogy egyszer ebből is könyv lesz?
– A hajdani érzések, az ottani eszmélés természetesen foglalkoztatnak, de mostanában inkább a szárazajtai vérengzés történetét akarom megírni. A székely nagyapám ugyanis román származású volt, szárazajtai Berszán. Lehet, hogy benne vagyunk annak a tragédiának a közepében. Ő még görögkatolikusnak született, húszévesen tért át a baptista hitre, valószínűleg már az apja sem tudott románul. Amikor előástam a levéltárakból a család román származását bizonyító anyagot, a rokonság nekem esett, hogy ez hazugság. A családban tabunak számított a téma, holott dokumentumok vannak róla. De én ezzel jól elvagyok, nem okoz problémát. Nagyon érdekes az identitás kérdése: ki vagyok én, illetve kinek tartanak mások?

– Regényei több társadalmi réteget megpiszkálnak, megjelenítenek, a megszokottól ugyanakkor alapvetően különbözik az erdélyi magyar–román együttélés ön általi ábrázolása…
– Annak idején Szilágyi N. Sándor mondta, hogy hetven év erdélyi magyar irodalmából nem derül ki, hogy itt románok is élnek. Ezen a képen próbáltam egy keveset árnyalni. Mert mi tagadás, szegregált társadalomban élünk, nincs kétnyelvűség, közös rendezvények, nincs semmi. A románok többsége egyetlen hangot sem tud magyarul, birodalmi tudatban élnek, mi meg elnyomottsági tudatban. Ez az állapot 1918-at követően jött létre, addig fordítva volt. Székelyföld helyzete azért érdekes, mert ott a kisebbségben lévő magyarság képviselői játsszák el, hogy többségben vannak. Az első könyvem kapcsán nagy munkát végeztem, amikor az első világháborúval, Trianonnal kezdtem foglalkozni, rengeteg román anyagot tanulmányoztam. Egész furcsa olvasmányélményeim is voltak. Benyomásaim alapján az első világháború idején létező román állam egy bohózatnak tekinthető. Annak a félmilliós hadseregnek, amelyet felvonultattak Erdélyben, négy fajta puskája volt, azt se tudták, igazából mit is akarnak. Caragialés káosz volt az egész, de két év múlva megint itt voltak. A probléma az, hogy senki sem állt szembe velük, egyetlen puskalövés nélkül foglalhatták el Kolozsvárt. A magyar énkép a mai napig sérül ezáltal, de el kell mondani, hogy nem nélkülünk történt, ami történt. Amikor valaki hajlandó áldozatot játszani, felvállalni az áldozati szerepet, rögtön megjelenik a ragadozó.

– Ha pontos tervük nem is, de Erdély megszerzésére azért erős akarat volt a románokban. Olvasmányaiból kiderült, hogy mit akartak kezdeni az akkor még hárommilliósra becsült magyarsággal?
– Egy 1916-os újságcikkben találkoztam a kérdés tárgyalásával, amelyre Nicolae Iorga, a történész úgy válaszolt, hogy tíz év múlva egy sem lesz itt belőlünk, senki. Ők arra emlékeztek, hogyan intézte el Románia Dobrudzsában a bolgárokat és a törököket. Azt hitték, a magyarokkal is így megy majd, aztán kiderült, hogy nem. Száz év elteltével is még mindig vannak magyarok Erdélyben, és a románok nem értik, mi történik itt. Nagyon érdekes, hogy miként húzódik, halasztódik Erdélyben a magyarság teljes asszimilációja. Még mindig él itt egymillió magyar, ennek ellenére az egész viszonyulásunkat újra kellene gondolni. Mert mi a fenét akarunk itt, ahol szegénység van, és román hivatalok? Van itt valami furcsa, mert miért jött haza Benedek Elek, Kós Károly miért jött Erdélybe. Miközben el is lehet menni, sokan meg is tették: Makkai Sándor elment, Áprily Lajos elment, Tamási Áron kint maradt. Vannak erre ideológiák, ám az ideológiák mindig elkopnak, és mi, akik itt maradtunk, gyakorlatilag ideológiátlanul élünk Erdélyben. Mert már semmi sem érvényes ránk. És mégis: évszázadokon át ezt csinálja az erdélyi magyarság, valahogy mindig itt marad.

– Mennyiben foglalkoztatja az a furcsa helyzet, hogy az erdélyi magyarság változatlanul arccal Budapestnek él, miközben a mindennapjaink sorsa mégis csak Bukarestben dől el?
– A befelé forduló ellenállás sok mindent konzervál. Azért maradt meg a székely kapu, mert nem volt pénz vaskapura, azért maradt meg a székely boronaház, mert nem volt pénz átépíteni, mint az alföldi magyar falvakban. Épp az elzártabb és szegényebb vidékek őrzik ma is a hagyományokat, az életmódot. Románia elég nagy állam, rendszeresen mostohán bánik a kisebbségekkel, ezért okosabban kéne kommunikálni, ha az erdélyi magyarság valóban itt akar maradni. Hogy ez a száz éve következetesen folytatott nagyon erős asszimiláló politika mégsem túl hatékony, hogy valamit „rosszul” csinál a román állam? Szerintem nem érti a magyar közösségek, falvak, csoportok identitását, kultúráját – nem mintha a sajátja foglalkoztatná. A tulajdonhoz, a gazdálkodási formákhoz való ragaszkodás sokkal sűrűbb szövet, mint amit a Securitate a maga észjárásával képes megérteni. Minden problémájával és deficitjével együtt az erdélyi magyarság ezt képes szembeállítani az asszimilációs nyomással. De ne legyenek illúzióink: ha a magyarság már nem tud itthon megélni, elmegy. Azzal együtt, hogy általában mi nem akkor megyünk el, amikor nagyon rossz, hanem amikor lehet.

– A lassan történelmi távlattá váló elmúlt harminc év arról is szólt, hogy egyre több erdélyi regény kezd megjelenni. Miben rejlik Tompa Andrea, Bodor Ádám, Dragomán György vagy legutóbb Visky András titka?
– Úgy gondolom, hogy regényt írni is akkor lehet, amikor nyugalom van. Az elmúlt évtizedekben tényleg megszűnt a cenzúra, a hatóság és a hatalom ilyen szempontból békén hagyta az írókat. Korábban volt egy csomó téma, amelyekhez nem lehetett hozzányúlni, azt a szót például, hogy Trianon, ötven éven át kiejteni sem lehetett. A hatvanas évek derekán a szovjetek visszaadták a Horthy Miklós titkos iratait tartalmazó ládát. Talán 1972-ben jelent meg kötetben ennek az anyagnak a töredékes változata, amelyben a szerkesztők, történészek minden, Trianonnal kapcsolatos mondatot töröltek. És hány olyan dolog van, amelyhez Romániában, de Magyarországon sem lehet hozzájutni, márpedig amiről nem lehet beszélni, azt nem lehet kutatni. Olyan zárak és tabuk ezek, amelyek nyomják az embert, a közösséget. Apám 1956-ban elsőéves teológus volt, és úgy fogalmazott, hogy egy éjszaka elvitték a negyedévet, Csiha Kálmánékat. Ennyi, és nem több. Kialakult az a fajta évtizedes tapasztalat, hogy ha valamiről beszélni kezdesz, elvisznek, és ez hihetetlen öncenzúrát képes kialakítani. Tulajdonképpen mostanában kezdünk kiszabadulni ebből a béklyóból. A szárazajtai történet is hasonló. Nagyapám hadifogságban volt abban az időben, de mindenkit ismert a tragédia résztvevői és áldozatai közül. Erről ugyancsak nem beszéltek a baróti rokonságban, mégis amikor megnéztem a Száraz­ajtáról szóló első dokumentumfilmet, dejà vu érzésem támadt: gyerekkoromban én ezt mind-mind hallottam, de sosem összefüggően, érthető módon. Mert miközben nem szabadott róla beszélni, mindenki mondott róla egy-egy mondatot. A kollektív tudatban ugyanis élnek ezek a történések, folyamatosan betegek vagyunk tőle, egészen addig, míg átszakad egy gát. Na, ez a fajta gát szakadt át mostanában. És ki tudja, hány hasonló, elmeséletlen erdélyi történet lappang.

– Vannak-e késztetések önben, hogy saját nézőpontját megismertesse a román társadalommal is? Illetve akadnak-e hasonló célzatú megkeresések román kiadók részéről?
– Mindenekelőtt érdemes leszögezni: bármit le lehet fordítani. Az első két regényem már megjelent románul, mi azonban képtelenek vagyunk román nyelvterületen komoly marketinget kifejteni, ezzel csak a román kiadók tudnak foglalkozni. A fordításokat elfogadhatónak tartom, de nem tudom megítélni, hogyan hangzik a szövegem egy román olvasó számára. Visszajelzések is eljutottak hozzám, aki olvasta a regényeket, annak többnyire tetszett. Ezzel együtt nem hiszem, hogy ezek a könyvek különösebb karriert tudnának befutni Romániában anélkül, hogy valaki alájuk nyúlna, elvégezné a kötelező marketingmunkát. Amúgy meg a románokat is körülbelül annyira érdekli a magyar kultúra, mint a magyarokat a román. Korábban megjelent egy cikkem az Élet és Irodalom című folyóiratban a százéves Trianonról, annak román fordítása megjelent a Dilema Veche című lapban, akadtak elég agresszív és elutasító kommentek is, hogy mi a fenét akarunk mi, de talán még így is több románnak tetszett a cikk, mint magyarnak az eredeti.

– Vannak emberek, nem is kevesen, akik Magyarországon élve változatlanul a hajdani erdélyi kincses ládikájukban kutakodva élnek. Hogy ítéli meg, milyen mértékben torzítja – vagy élesíti – a távollét egy ott élő ember látásmódját?
– Azt hiszem, a legnagyobb probléma, hogy száz éve azt tartjuk: minden, ami Erdélyben rossz, ami nem működik, az a románok miatt van. Ez nem jó. Az első világháborúig a magyar külpolitika gyakorlatilag ignorálta a Románia nevű állam létét, nem vett róla tudomást, nem akarta érteni, nem akart érdemben foglalkozni vele. Holott szinte a semmiből létrejött egy kicsi ország, felépítette magát, nem irodalmat hozott létre, nem gőzhajózási társaságot, hanem egy politikai döntések meghozatalára képes politikai elitet. Románia nem irodalmi művekben, hanem politikai döntésekben született. Létrejött egy ország a Duna torkolatánál, amely nyíltan hangsúlyozta, hogy minden, románok által lakott terület valójában Romániának jár. Ehhez képest, amikor Tisza István 1910-ben Bukarestbe utazott a román királlyal tárgyalni, többek között arról, hogy az osztrák–magyar hadseregből ezrével dezertálnak és szöknek át Romániába, a magyar közvélemény hazaárulónak titulálja, hogy elment az „oláh” királlyal társalogni.

– Milyennek ítéli könyvei utóéletét? Milyen pályát remélt a regényeinek, ehhez képest milyen visszhangot váltottak ki?
– Sok pozitív kritikát kaptam, tulajdonképpen minden tekintetben, no meg néha egy kis pesti fanyalgást is hozzá. Ha meghívnak valahová, elmegyek, akinek nem tetszik, nem fog leülni velem beszélgetni, összességében azonban teljesen jó volt, ami velem és a regényekkel történt. Miután az Egy dadogás története megjelent angolul, History of a stammer címen, írtam egy levelet a brit uralkodónak, ha már azon a környéken van háza, ahol a nagyapám született. A fordítóm állítólag el is küldte a Buckingham-palotába a könyvet, de nincsenek illúzióim, hogy elolvassák, legfeljebb azért vették kézbe, hogy megvizsgálják, van-e benne méreg vagy robbanóanyag.

Vida Gábor
Író, a Látó című szépirodalmi folyóirat főszerkesztője. Az Arad megyei Kisjenőn született 1968. március 4-én. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán diplomázott 1994-ben magyar–francia szakon, azóta Marosvásárhelyen él. A Látó szépirodalmi folyóirat próza rovatának szerkesztője, 2019-től szakmai vezetője. Kötetei: Búcsú a filmtől (Marosvásárhely, Mentor, 1994), Rezervátum – történetek és hézagok prózában (Marosvásárhely, Mentor, 1998), Fakusz három magányossága (Budapest, Magvető, 2005), Nem szabad és nem királyi (Budapest, Magvető, 2007), Noé, az indián meg a dinók (Kolozsvár, Koinónia, 2009), A kétely meg a hiába (Budapest, Magvető Könyvkiadó, 2012), Ahol az ő lelke (Budapest, Magvető Könyvkiadó, 2013), Egy dadogás története (Budapest, Magvető Könyvkiadó, 2017), Senkiháza. Erdélyi lektűr (Budapest, Magvető Könyvkiadó, 2023). Díjak, kitüntetések: Arany János-díj (2005), Artisjus-díj (2008), Déry Tibor-díj (2017), Merítés-díj (2018 és 2021).