Kőrösi Sándor Zoltán (1948) életigenlése nemet mond a posztmodern világ szétesett hálózatára és épít magának egy koherens, összefüggő képi narratívát. Képeiről látjuk, az alkotó sok mindent látott. Mint a mágnes, vonzza magához az ingereket, de mégis mindent szublimál, magáévá tesz és beépített ebbe a képi együttesbe.
Alkotásai képmozaikokból építkeznek. Minden részelem a másik variációjának leképezése, fughettaként kapcsolódnak egymáshoz, hogy egy egységes összhangban zengjenek fel. A szinesztéziás színhatás érvényes művészetére, amit az apró részletelemek vibráló ereje, a kontrasztos hideg és meleg színárnyalatok vitalitása, élénk dinamikája kelt életre. Erős komponáló készséggel kézben tartja a szilánkokként pattogó miniatűr egységeket. Minden egy egészen belül nyer értelmet és kap életet. Látjuk, hogy szereti a tetőfokon megragadni az ábrázolt létezőt.
Nem véletlen, hogy néprajzi érdeklődéssel varrottasok és agyagtálak motívumkincsét is kutatja, hiszen ott is az egy síkba komponált stíluselemek variációja tölti ki a felületet, és egy egységes harmóniát közvetít. Oroszországban (Szentpétervár, 1972–1976) egyetemi évei alatt az ott magas szinten művelt ikonográfia, üvegfestészet és tűzzománcművészet képnyelvére figyel fel. Színházi díszlet- és jelmeztervezőként konstrukciókban gondolkodik. És mivel mindent szeret kipróbálni, ezért műfajok és stílusok szintéziséből építi fel a saját stílusát.
Több irányból tesz fel kérdéseket. Az organikusan változó táj gyakran szerepel képein. A tájat modellként állítja be. A rajz az alapja művészetének. A kontúrvonalakkal határolt síkokat finom ecsetvonásokkal, végtelen alázattal tölti ki. Az egymást fedő ecsetvonások rétegei tónusokba lépnek át, majd a teret mélyítve perspektívaformáló készséget vesznek fel. A gazdag ötlettárból megáll egy-egy konstruktív vázlata mellett, és színek más összecsengését megszólítva újabb variációkat készít.
Kőrösi Sándor Zoltán művészetében a víz ábrázolása oldja a szögletes idomok hasábjait. A víz tükrének gyűrűzése és rajta a Nap fénytörései a világszintek nagy találkozásának beteljesedett pillanatát örökíti meg. Látjuk, hogy a Balaton számára egy vonzó hely. A víztükör az ég arcát adja vissza, és közben rajta mélyebb rétegekből az élet dicséreteként táncot jár a végtelen sok maszat, hínár. A víztükörbe révedő néző a nagy találkozás pillanatában figurális formát öltő lények születését lesi meg. A nagy tükörképből maszkot öltve kisebb tükröződések lépnek ki. Érzékeltetni tudja, hogy a nagy őselem állandóságérzete a mozgás dinamikájából születik. Így a képek az életerő ábrázolásáról szólnak. A maszkok és ikonikus jelképek (pl. pillangókisasszony) szintén az individuum előtti kollektív tudást állítják előtérbe. Főmotívumként a nagyon részletgazdag stilizációk kontextusába leegyszerűsített formákat épít be. A bravúros megoldások ellenére állásfoglalása egyértelmű, üzenetei megfejthetők. Székely hegyeink domborulatai és fény-, árnyjátéka is megjelenik az újabb képeken (a budapesti képzőművész öt éve Csíkszeredában él).
Képein az igazi főszereplő a nő. A néző kilesheti az alkotó szerelmi vallomását, hallja: te benne élsz minden képemben. Ideálja teltkarcsú váza, mely őrzi még a nyár borát (Áprily szóképével élve). Domináns szerepben van. A köré berendezett élet arra hivatott, hogy felmutassa az ő teljességét. A termékenység dicséretével jutalmazza a Múzsát, aki ikonikus alakká válik, és ezért nincs semmi szégyellnivalója. Meztelenségébe beleborzong, a Napba vágyik, nővé váló mikroelem udvarhölgyekkel táncot jár, tűzszikraként vágyat gyújt, erotikus, de nem frivol.
Kőrösi Sándor Zoltán önmagát is analízisbe viszi. Portréiban tükröt tart magának. A jeges ablakon átszivárgó két tenyér közti arc, az idős édesanyát szólító hazatérő fiú védő szeretetét sugallja. A ráma egyik lécének hiánya az otthoni öreg ajtó hibájára utal. Portréja hátterében a zene ritmusaként lüktet a víz, amelyen a művész kezében lévő paletta hegedűként lényegül át.
De Kőrösi Sándor Zoltán állóképbe tudja nemesíteni a létezést. Berendezett műteremrészletein a kubizmus felbontott síkjaival játszik. Képein a gazdag részletelemek nem burjánzanak szét, hanem képről képre szigorú rendben ismétlődnek. Üzenik, mély koncentrációt igényel az alkotás. A nézőnek pedig a nagy hasonlóságba rejtett kisebb változások felismerésének lehetőségét ajánlja fel.
A részletgazdag képelemek nem keltenek nyugtalan feszültséget, sőt, felfedező kalandtúrára hívnak. Erős érzékiség jellemző művészetére, amely a nagy műgond aprólékos kidolgozásában játszani engedi a nézőt.
Deák Ferenc Loránd
(A tárlat megtekinthető a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban.)
