Tárlatával Kovács József olyan utat kövezett ki a Teinben, amelyen nem csak nézelődni, hanem elindulni is érdemes, ugyanis az jó kiindulópont minden természetet, tájfotót szerető ember számára. Egyaránt értelmezhető és követhető példa a színek és formák világában barangolóknak, illetve a kövek megszállott fotográfusainak. Az egymás mellé illesztett pannók Ausztrália sajátos tájairól, a Vörös Sivatagból vezetnek el bennünket az óceán partjáig, ahonnan Kovács József sejtelmesen bizarr, ám mégis szemérmesen egyszerű szín- és formaözönnel örvendeztet meg, olyan fényképekkel, melyek közül több akár a National Geographic magazin hasábjain is helytállna. E különös, kőbe zárt világ láttán egyrészt csodálkozhatunk a természet kőzeteket domborművekké alakító kreativitásán, másrészt annak is örülhetünk, hogy fotósunk bámulatos leleménnyel örökítette meg ezeket a rejtett textúrákat, absztrakt alakzatokat.

A fotók arra is rávillantanak, hogy e képződmények nem csupán földtani szempontból izgalmasak, hanem vizuális élményt is nyújtanak. A képek láttán nem az az érzésünk, hogy a kő marad, hanem hogy a kő ott van... Ott van, csak közel kell menni, és lefényképezni. És e fotográfiák alkotója valójában ezért vállalkozott arra, hogy 37 esztendősen vegye a vándorbotot, s vállalja mindazt, amit emigráns szerepben az efféle kalandvágyókra osztanak. Megnézte, rögzítette, és elhozta azt a világot, amely őt sehogyan sem hagyta nyugton. Hiszen olyan hazanéző, pontosabban, hazatérést fontolgató ember, aki otthonától nem tud, de nem is akar szabadulni, mert ― miként maga is vallja ―: harminchét esztendősen országot lehet váltani, de szívet nem. Ausztráliából hazalátogatva tehát Kovács József nem Mercedest mutat nekünk, hanem azokat a fotóit, amelyek fontosak neki, ezzel talán azt is jelezve, mi is fontosak vagyunk számára.