A Sepsiszentgyörgyön nemrég tartott TEDx tizenkét előadója közül talán a legismertebb név a Maia Morgensterné. Hosszú, immár közel negyvenéves színészi pályafutásának néhány állomásáról, életének egy-egy pillanatáról valószínűleg az is tud, aki nem követi nap mint nap a fővárosi színházi életet.
A kiváló művészbe „belebotolhatott” az is, aki csak tévét néz vagy néhanapján moziba jár. Sőt! Nem is feltétlen kell a román filmeket követni ahhoz, hogy meggyőződjünk, milyen őszinte, mély, emberi alakításokra képes – magyar alkotásokban is gyakran vállalt szerepet. A hetedik szobában (Mészáros Márta, 1995), A Witman fiúkban (Szász János, 1997), a Kínai védelemben (Tompa Gábor, 1999), a Bolondok énekében (Bereczky Csaba, 2003), A rózsa énekeiben (Szilágyi Andor, 2003), a Mansfeldben (Szilágyi Andor, 2006) mind beírta magát a magyar mozgókép történetébe.
Maia Morgensternt nemcsak a honi közönség, hanem az egész világ megismerhette 2004-ben, amikor Mel Gibson A passiójában Szűz Máriát jelenítette meg. Emlékezetes, lelket háborgató a verespataki bányanyitás elleni tiltakozásul forgatott, alig perces kisfilmje is. Kis asztalhoz sétál, hátterében elhagyatott bánya, miközben bemutatkozik, és arról beszél, adományozni szeretne azoknak, akiknek feltétlen arany kell: leveszi karperecét, nyakláncát, venné ki fülbevalóját is, de az nem enged, kitépi hát. „Tessék, uraim, minden aranyam, csak hagyjanak minket békén!” – mondotta. Vállára folyó vére és szemében a könnyek igazak voltak…
Érthető tehát, miért volt láthatóan megilletődve a TEDx két műsorvezetője, amikor a sokoldalú művészt fel kellett konferálnia. Anna Maria Popa, az Andrei Mureșanu Színház igazgatója igazi rajongó módján fejezte ki magát: végre, egy színpadon Maia Morgensternnel! – kiáltott fel. Kolcsár Jocó, a Tamási Áron Színház színésze pedig kicsit mintha tétován lépett volna abba a reflektorfénybe, mely a román színészlegendát világította meg.
Illeszkedve a TEDx témájához, Maia Morgenstern „mély gyökereiről” beszélt közönségének. Zsidóságáról, zsidó önazonosságának megtalálásáról nem először szólal meg (minden bizonnyal nem is utoljára), szavai mégsem tűntek művinek, betanulnak. A közönség előtt az az ember állt, akinek gyerekkorában nem beszéltek családja múltjáról, akinek csak későn adatott meg, hogy felfedezze azt.
Édesanyja és édesapja tanárok, kutatók, még az értelmiségiek köréből is kitűnnek (édesanyja az ország első informatikusai közé tartozott), mégis jobbnak látják, ha lányukat nem tanítják meg jiddisül, nagyszüleikről és egyéb rokonságukról nem osztanak meg alapvető információkat sem. Aztán a sors úgy döntött, mégsem hagyja, hogy elveszítse örökségét.
Szakmai pályája nem akkor kezdődött, amikor a főiskolát elvégezte – az csak a szép történet kezdete, amiről szívesen és büszkén szól az ember. Az előzményhez hozzátartozik a kudarc.
Az érettségi után a színművészetire nem vették fel. Manapság egy-egy bukás meg sem kottyan számára, hiszen az élet velejárója az, időnként óhatatlanul át kell esni rajta. Bő negyven éve viszont gyötrelmesen fájt a fiaskó. Apró darabokra tört életének szilánkjait próbálta összeszedni, s döntött úgy, nem adja meg magát, mihamarabb hivatását fogja gyakorolni. Lehetőség adódott, hogy az Állami Zsidó Színházban segédszínésznek vizsgázzon. (Ma már igazgatója az intézménynek!) Igen ám, de nagy akadályt jelentett, hogy jiddisül tudni kell, ő pedig nem ismeri azt, hiába zsidó. Édesanyja, látva színház iránti elkötelezettségét – bár rég a matematika alapjait sem tudta neki megtanítani –, 190 centiméteres, erős testalkatának erejét felhasználva két hét alatt „beleverte” az ősi nyelvet. És innen indult el visszatalálása eredetéhez, népéhez és családjához. Érdekelte, felfedezni kívánta mindazt, amit szülei nem fedtek fel előtte, mert úgy vélték, traumától kímélik meg.
A múlt igenis sokszor kényelmetlen, sokszor fájdalmas, szívesen letennénk, leráznánk terhét. Ő is érezte úgy, jó lenne nem tudni róla: fület befogni, szemet lehunyni, választani a kényelmeset. Aztán ahogy forgott a világ kereke, úgy változott ő is. A „visszakötődés” ma is tart, az új élmények, hatások és érzelmek meghatározzák mindennapjait és lényét. Hálás azért családtagjainak, hogy ha kicsit később is, de felfedték történetüket.
Maia Morgenstern a sepsiszentgyörgyi deszkákra nem játszani jött, hanem mesélni. Múltjáról szólt őszintén és kendőzetlenül. Hiába rajta ruha, mégis meztelen volt.
Borítókép: Maia Morgenstern. Fotó: Toró Attila
