Alig fogyott el az üzletekből a halottak napjára felhalmozott sok kis mécses, gyertya, koszorú, máris felkerültek a polcokra a karácsonyi díszek, édességek. Már november elején, sőt, egyes helyeken október végén megjelentek az olyan dekorációk, melyek félreérthetetlenül a karácsony felé irányítják a figyelmünket. Karácsonyra hangoló reklámok, karácsonyi zene... nem mondom, egy pillanatra felcsillant a szemem, hiszen nekem is, mint sok más embernek, kedves időszakom az évből ez az ünnep. Aztán bosszankodni kezdtem... hol van még karácsony?! Miért kényszerítenek rá arra, hogy már november elején azt magyarázzam a hároméves gyerekemnek, hogy még nem veszünk rénszarvast, akármennyire is tetszik, mert még nincs ott az ideje? Miért untatják meg velünk az üzletek azt, amire egyébként annyira várunk minden évben? Mert sajnos valóban úgy van, hogy mire tényleg elérkezik karácsony ünnepe, annyira hozzászokik a szem, annyira megszokottá válik minden csillogás, dallam, illat, hogy szentestén talán már csak az ajándékok kibontása szerez egyedül örömet... hacsak azokat is ki nem bontottuk már előtte.

Vajon feltesszük-e magunknak ilyenkor, advent idején a kérdést, hogy mi is ennek az ünnepnek a lényege? Mit ünneplünk és miért? Miért beszél mindenki a

várakozásról? Miért gyújtjuk meg csak szerre-szerre a gyertyákat az adventi koszorún, és nem egyszerre?
És vajon megpróbálunk-e várni? Megérezni a várakozás csendjét, nehézségét, de egyben varázsát és titokzatosságát. Sajnos, úgy látom, hogy ez az eredeti jellegzetessége adventnek elveszett.

Miért nem akarunk, nem szeretünk mi várni? Azért, mert nem bízunk az ígéretekben. Talán annyiszor becsaptak már az emberek, ígértek fűt-fát, majd megfeledkeztek ezekről, hogy már nem bízzuk sem rájuk, sem az időre a dolgot. Amit MOST megszerezhetünk, átélhetünk, azt meg is szerezzük, át is éljük!

A zsoltáros tudott várni. Pedig számára is nehéz volt a várakozás. A sötétben, feszült állapotban várta a virradat fényét, a napot, az Istent. Annyira feszült volt a várakozása, mint az éjjel strázsát álló őrök vigyázása. De ő ezt is kibírta, mert biztos volt benne, hogy várakozása nem hiábavaló. A zsoltáros bízott Isten ígéretében! Lehet, hogy emberek ígéretében már ő is csalódott, de Istenben még nem!

Ez a feszült, mégis bizalommal telt várakozás teszi a 130. Zsoltárt az egyik legszebb adventi igeszakasszá. Benne van az, ami belőlünk már hiányzik. Biztat és egyben csendesít. Valahányszor elolvasom, a pörgés megszűnik a lelkemben, a türelmetlenség szétfoszlik, és helyébe bizalom költözik. „Te csak várd az Urat, mert ő érkezik!”

Tanulj meg várni! Kivárni fontos dolgokat az életben! A felnőtté válást, az első csókot, a lánykérést és a boldogító „igen”-t, a gyermekáldást, a megszületést, a problémára a legjobb megoldást, a betegségre a leghatékonyabb gyógymódot és a halált. És tanuld meg kivárni a karácsony ünnepét is! Csendességben, áhítattal és kellő alázattal. Hiszen tudod, hogy Isten, amit megígért, azt be is teljesíti. Csak légy türelemmel és várj!

Marosi Tünde