Nagyon sok dolog van, amit nem értek. Hiába lapozgatok a Bibliában, nincs benne téma- és tárgymutató, ahol valamiféle magyarázatot lehetne találni. A fiam mondta, hogy állítólag kapható magyarázatos Biblia is, abban van valami segítség. Majd legközelebb a templomban megkérdezem.

Töprengésemben újra a mama hagyatékához fordultam. Szekrényében egy másik kis könyvecskét találtam. Egy Bibliaolvasó Kalauzt. Eszerint ő rendszeresen, mindennap olvasta a Bibliát. Valószínűleg akkor, amikor mi munkában voltunk, vagy amikor hétvégén el-eltűnt a szobájába és ott olvasott valamit. Ez a Kalauz igeszakaszokat jelöl ki minden napra. Egy ószövetségi és egy újszövetségi szakaszt. Minden napra volt egypár soros magyarázat, hol az Ó-, hol az Újszövetségből. Itt akadtam rá az aktuális dátumnál a Jelenések könyve végén olvasható ígéretre: „…letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom…” (Jel. 21,4)

Más szóval: Isten egyszer világméretű „tabula rasát”, azaz tiszta, letörölt táblát teremt. Eltörli a bűnt, a betegséget, a halált, a szenvedést, a gyűlöletet. Jelenléte kiűzi majd a szívünkből a félelmet. Milyen nagyszerű lehetett ennek a Jánosnak, hogy Isten segítségével belepillanthatott az eljövendő világba, ami Istennél szüntelen jelenben immár kész, és csak a mi emberi időnk múlása folytán bekövetkező alkalmas pillanatra vár, hogy valóra váljon.

Jó lenne Jánoshoz hasonlóan – ha nem is a világméretű események, hanem – a mi személyes életünk holnapjába be-bepillantani. Néha úgy érzem, jó lenne tudni, mi vár ránk, mit várhatunk, remélhetünk az élettől. Jó lenne betegségekre vagy éppen a legdöntőbb eseményre, a halálra idejében felkészülni, nehogy váratlanul érjen. Azt hiszem, ez fölösleges óhaj, Isten senkinek sem jelenti meg előre a halála időpontját. Talán jobb is így. Ha tudnám, akkor lehet, hogy állandó félelemben élnék. De valamit talán mégiscsak tehetek.

Gondolom, elsősorban az a fontos, hogy tudjam, testi életem egyszer véget ér. Mivel sem a napot, sem az órát nem tudhatom, mindennap, minden órában úgy kell élnem, járnom, szólnom, cselekednem, mintha az volna az utolsó. „Naprakész könyvelést” kell vezetnem.

Miután nem tudom, milyen hosszú lesz az én életem, számolnom kell azzal is, hogy szeretteimé lesz rövidebb. Jobb lenne, ha ők élnének túl engem, mert az nagyon nehéz lesz, ha nekem kell búcsúznom tőlük.

Ha jól tudom, akkor az örök élet, az üdvösség azt jelenti: Istennél, Istennel leszünk. Meg kell „szoknom” az Ő jelenlétét. Mostantól kezdve úgy kell intéznem a dolgaimat, hogy rendszeresen eljussak a templomba, az istentiszteletre. Így kell átcsoportosítani a vasárnap délelőtti munkámat. (Megoldható.)

Olvasnom kell a Bibliát, hogy megismerjem abból Istent. Használni fogom a Kalauzt, hogy rendszeressé tegyem az olvasást.

Egyelőre talán ennyi elég is. Anya halála előtt nem is gondoltam volna, hogy belőlem egyszer rendszeres templomba járó, Bibliát olvasó, imádkozó ember lesz.

Lehet, hogy Isten a mama elmenetelét használta föl arra, hogy az én életemet megváltoztassa? Ezt Ő tudja igazán. Egy biztos: sok dolgot tett helyre az életemben, némely dolgot tisztábban, világosabban látok.

Úr Jézus, köszönöm, hogy még a gyászt, az elválás fájdalmát is fölhasználtad a javamra. Köszönöm anyám szeretetét, türelmét, amivel nevelt, hordozott, sok apró segítségét, jelenlétét. Köszönök mindent, amit általa kaptam. Add, hogy amit ő adott és amit Tőled kapok, azt én is tovább tudjam adni szeretteimnek.