1973. november 22-én adott hírt Kovászna megye akkori napilapja, a Megyei Tükör a Mindenkit érdekel rovatban arról, hogy megjelent a Háromszéki népballadák. Nagyon hamar, november 24-én jelzi a Brassói Lapok, december 2-án a temesvári Szabad Szó is a megjelenést. A kötet Albert Ernő és tanítványai gyűjteménye, Faragó József bevezetőjével és jegyzeteivel jelent meg. A címoldal hátfelén találjuk a szerkesztők nevét: Albert Ernő és Faragó József, a dallamokat magnetofonszalagról lejegyezte és sajtó alá rendezte Szenik Ilona.
Faragó József és Szenik Ilona bevezetője után 425 ballada szövege következik ötvenöt dallammal, és egy jegyzéket is közölnek további 461 kiadatlan balladáról. „A nyolcszáznyolcvanhatos szám nagy és a balladaanyag hatalmas Háromszék megye kis területéről, ahonnan Bartók Béla tizenegy, Kodály Zoltán pedig egyetlenegy dallamot se tartott nyilván” – írta a Honismeret c. folyóirat 1974. májusi számában Domokos Pál Péter történész, néprajzkutató. A kötet végén jegyzetek és mutatók találhatók a közölt 425 balladához: típus- és zenei mutatók, gyűjtők, énekesek mutatója, helynév- és betűrend szerinti mutató, valamint tárgyszójegyzék. A kötetet román, német és angol nyelvű összefoglaló zárja. A kiadatlan balladák szövegét a kolozsvári Folklór Intézetnél helyezték el megőrzés és kutatás céljából.
A kötet 12 × 23 cm méretű, keskeny, hosszú lapú, vastag könyv. Ez kissé szokatlannak tűnt akkor, de a versek (balladaszövegek) olvasására éppen megfelelő. 574 oldalas, ami önmagában is tekintélyes, a benne közölt anyagot tekintve „a kiadvány az eddig megjelent balladaköteteink sorában a legtöbb népballadát publikáló gyűjteményünk. Óriási nyeresége tehát közművelődésünknek, folklorisztikánknak egyaránt” – írta Ráduly János néprajzkutató a Falvak Dolgozó Népe 1974. január 16-i számában. És még egy nagyon fontos adat a kötetről: tízezer példányban jelent meg! Nem tévedés, egészen pontosan 10 040 példányban.
Kellett is ilyen magas példányszám, sokan várták a megjelenését. A közel 900 balladát 178 gyűjtő jegyezte le a megye 78 településén 521 énekestől – mintegy 15 év alatt. A gyűjtők nagyrésze mikós diák volt, vagyis az akkori 1-es számú Líceum tanulója. Faragó József kiemeli előszavában Tubák Ervin, Kölcze József, Nagy Zoltán, Péli Mihály és Román Rudolf nevét, akik számszerűleg a legtöbb balladát gyűjtötték.
Az akkori itthoni és magyarországi sajtóban egymás után jelentek meg a méltatások, a cikkek szerzői hiánypótlónak, számadásnak nevezik a kötetet. Péter Sándor újságíró, a Mikó Kollégium óraadó tanára az Egy ember – egy könyv c. cikkében, mely a Megyei Tükör 1973. december 9-i számában jelent meg, a szemtanú hitelességével írja, hogy „az arra haladó szinte minden este kivilágított ablakokat láthatott a líceum igazgatói irodájában, akkor és ott készült a magyar balladaköltészet mindmáig legvaskosabb, egyik legjelentősebb gyűjteménye”. Továbbá előrevetíti, hogy Albert Ernő neve, a könyv anyaga fenn fog maradni emlékezetünkben: „Albert Ernő neve bekerül a jelentős magyar folkloristák sorába. A Háromszéki népballadák olyan könyv, amely egycsapásra ország-világ előtt hírnevet szerzett egy szerényen, de annál szívósabban dolgozó szorgalmas embernek. Ezt a dicsőséget nem kisebbítheti semmi, sem kritikai él, sem előszó, sem társszerző. A könyv címe, anyaga szorosan összefonódik az igazgató-tanár nevével, s így is fog fennmaradni emlékezetünkben.”
Ugyanebben a Megyei Tükör-számban Czegő Zoltán költő, újságíró Esemény tanúi vagyunk címmel közöl interjút Albert Ernővel, aki „elmondta, milyen gyönyörűségesen nehéz munka balladát, népmesét gyűjteni”. Nehezen indult az interjú, mert Albert Ernő úgy gondolta, a munkáról nem beszélni kell, hanem végezni. Mégis mondott néhány szót a módszereiről. „Kezdetben kicsit alkalomszerűen dolgoztunk tanítványaimmal. Minden osztályban került egy-két tanuló, aki szívesen gyűjtött népmesét, népballadát otthon a falujában. Akkor faliújságon jelentettük meg az anyagot, aztán rátértünk a házi dolgozatok készítésére; a dolgozat az év irodalmi anyagához kapcsolódott, meg a helyi népköltészeti hagyományok felkutatásához. És a hatvanas években emeltem az igényt: gyűjtsenek a tanulók a helyi népköltészetből, s ehhez kapcsolva készítsenek dolgozatot. Nos, egyre gyarapodott a gyűjtemény, és magyar szakos kollégáim, Könczei [Anna], Berde [Zoltán] tanárok is segítettek, felismervén ennek a munkának a fontosságát. Ennyit a módszerről. Át kellett fognunk az egész megyét, s munka közben derült ki, hogy igenis van, él a népballada Háromszéken. Egyre nőtt a balladatermő terület, s nőtt azoknak a tanulóknak is a száma, akik megszerették ezt a munkát. S nincs is abban semmi csoda, hogy a diákok is megérezték a munka szépségét, megélték a gyűjtési munka élményeit.”
Továbbá méltatta a kötetet Szőcs István író, újságíró, művelődéstörténész az Előrében, Salamon Anikó néprajzkutató, szerkesztő az Utunkban, Olosz Katalin irodalomtörténész, folklorista a Művelődésben, Muzsnay Árpád újságíró, művelődésszervező a Tanügyi Újságban, Demény István Pál irodalomtörténész, etnográfus A Hétben.
Magyarországon Bárth János néprajzkutató, történész írt a Háromszéki népballadákról a kecskeméti Forrásban, tudósítást, cikket közölt róla az Új Ember, a Pedagógusok Lapja, a szegedi Tiszatáj. A Magyar Hírlap 1974. január 13-i száma öt ballada szövegét közli és röviden ismerteti a kötetet. „Aligha kaphattak ennél szebb karácsonyi ajándékot a romániai magyar olvasók. S magunknak is aligha kívánhatunk szebbet” – írja az A. K. névbetűs szerző. A Kanadában megjelenő, torontói Új Szó is hírt ad a megjelenéséről, úgy méltatva, mint az eddig kiadott legnagyobb balladáskönyvet.
Dr. Kicsi Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia lexikonszerkesztősége vezetőjének levele 1974. február 5-én kelt Budapesten, az iskolába címezte az igazgató úrnak. A levelet Albert Ernő tanár úr a Mikó Kollégium iskolamúzeumának adományozta, féltve őrizzük. Kicsi Sándor a levélben előbb bemutatkozik: 1930–1938 között volt a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium fiúfőgimnáziumának bentlakó, tan- és köztartás-díj kedvezményes tanulója, 1945–1947 között pedig tanára. 1938-ban dr. Konsza Samu tanítványaként „jócskán” gyűjtött népköltészeti kincseket szülőfalujában, Dálnokban.
„Most boldog vagyok, nagyon boldog vagyok, hogy látom, hogy Igazgató úr folytatja a Mikó-kollégium s dr. Konsza Samu nemes hagyományait, s nagyon szép sikerrel. Csodálatosan szép, értékes és gazdag könyve Budapesten is, az Alföldön is, Dunántúlon is nagy-nagy népszerűségnek örvend. Köszönöm ezt a gazdag élményforrást, amelyet nekem és még nagyon sokunknak ez a könyv jelent, s kívánok további eredményes munkát, maradok atyafi szeretettel, dr. Kicsi Sándor háromszéki, dálnoki székely” – írja.
Kívánunk még hosszú életet a Háromszéki népballadáknak, értő olvasókat és kutatókat, diákgyűjtőinek jóleső emlékezést.
Csikós Júlia
