Látványos koncertet ígérve ünnepli harmincadik évfordulóját a Semaphore együttes. Dancs Zsolt alapító taggal a kezdetekről, a kimaradt évekről, na meg az újrakezdésről beszélgettünk.
– Hogy indult a Semaphore története?
– A kilencvenes évek elején minket is magával ragadott a változás szele, iskolazenekarokat alapítottunk. A Semaphore elődje a Tempest együttes volt Sztakics Istvánnal, Nagy Csongorral és Péter Zsolttal álltunk össze muzsikálni. Abban az időben egyébként sok mikós zenekar alakult, Tulit Zsombiék hét-nyolc évig szervezték is az országos diákegyüttesek fesztiválját, a Semaphore-ral többször voltunk dobogós helyen. De ehhez kellett egy jó gitáros, és egyfajta castingot hirdettünk. A Bunkerben – ez volt a törzshelyünk – vártuk a jelentkezőket, Makkai Öcsi Nagyenyedről érkezett, s egy nejlon zsákból kivett egy kézzel gyártott fagitárt. Néztük, ezzel mit kezd, de amikor kézbe vette nem volt kétség, hogy abban az időben ő volt a legjobb gitáros. A basszusgitáron akkor még Boér Lehel játszott, majd Ladányi Sándor, illetve sok ideig Szénégető Attila, akit később autóbalesetben veszítettünk el, Kozma Csaba Bidon pedig énekelt. Szerencsénk volt, mert befogadtak a Park vendéglőbe, édesapám révén hátterünk is volt. Eleinte az alig egyórás repertoárunk úgy bővült, hogy a visszatapsra a közönségből hangszerrel, vagy énekkel, vagy ötlettel beszállt valaki. Így értük el, hogy fénykorunkban már hatórás repertoárunk volt, magyar, külföldi, de sok román rockmuzsikával is. A Bunkerben egyre több falat kellett kivenni, hogy férjen a közönség, volt olyan este, hogy ezren is begyűltek. Péntek-szombat este, klubszerűen működtünk, több száz fellépésünk volt, és nemcsak itthon, hanem a székelyföldi városokban is. Ahhoz képest, hogy milyen kezdetleges műszaki és szervezési háttér volt, sok turnén vettünk részt. Kezdetben például vonattal jártunk, akár a cigány muzsikusok, akkor nem volt internet, YouTube, csakis az élő zenével tudtunk ismertséget szerezni. De óriási örömforrást jelentett.
– Felfigyeltek rátok szélesebb körben is?
– Kaptunk egy nagy lehetőséget: 1996-ban a Román Televízió magyar adása készített egy videóklipet velünk. Teljes stábbal jöttek, a Mikóban fél napig leállt a tanítás, az egész iskola kint volt az udvaron, és filmezték a hatalmas bulit. Ugyanebben az évben jelent meg az első lemezünk, illetve kazettánk, tizenkét saját dallal, Gondolatok címmel. 2000-ben összejött egy másfél hónapos svédországi turné is. Nagyon sok lehetőség akkoriban nem volt, de mi mindent megfogtunk, még Bukarestben is koncerteztünk.
– Mégis jött egy másfél évtizedes szünet. Mi történt?
– Nagy dolog igazából nem, de jött egy olyan időszak, amikor az élő rockzenei koncertek elveszítették a közönségük jelentős részét. Még a nagy együttesek is. És még nem voltak fesztiválok, valahogy a rockerség árnyékba került. A zenekari tagok között soha nem volt semmilyen nézeteltérés, egyszerűen hiányzott a szikra. Én úgy éltem meg, hogy elértünk arra a határra, amikor kinőttünk az amatőr zenekarból, de azt a lécet, hogy profik legyünk, és ebből meg is éljünk, nem tudtuk, de talán nem is akartuk átlépni.
– Mégis mindannyian valahogy a zene közelében maradtatok...
– Igen, Sztakics Isti éveken keresztül stúdióprojekteket csinált, sok lemeze jelent meg, Makkai Öcsi vendéglátózni kezdett, én meg szervezni, húgom, Annamari karrierjét egyengettem, több magyarországi zenekar turnémenedzsere lettem. Nem véletlen, hogy később olyan közös projektekben is részt vettünk, mint az István, a király Székelyföldi Nagyprodukció – hogy csak a legismertebbet említsem.
– És mégis jött egy szikra...
– Zilahi Csaba kolozsvári rádiós, a hazai magyar könnyű- és rockzene egyik, ha nem a legjobb ismerője, írt egy könyvet erről a világról, ami rólunk is szólt. A könyvet az első SepsiBook könyvvásáron és kortárs irodalmi fesztiválon mutatták be, és felkértek, hogy muzsikáljunk. Meglepett, de vállaltuk, bevettük Benedek Istvánt, aki a Mercedes Band basszusgitárosa volt. Mintegy hétszáz fős, nagyjából a régi „bunkeres” közönség előtt léptünk fel, arcról majdnem mindenkit ismertünk. Akkor tudatosult, hogy annak idején együtt nőttünk fel a közönségünkkel. Aztán jött még néhány felkérés.
– Hány ember fordult meg a zenekarban?
– Mintegy tízen, közülük többet meg is hívtunk a mostani ünnepi koncertre meglepetésként. Látványos, kb. kétórás koncertre készülünk, régi bunkeres dalokkal, saját dalokat hangszereltünk újra, aktuális zenéket is játszunk. Rendszeresen próbálunk, de az az érdekes, hogy nincs semmi görcs, élvezzük, amit csinálunk. Azért is időzítettük karácsony előttre a koncertet, hogy sok régi, akár külföldön élő ismerős is el tudjon jönni, gyermekeikkel együtt. Modern látványvilággal, de analóg hangzással várjuk a közönséget, vagyis a mai kor látványvilágát ötvözzük a régi „döggel”.
