Az elmúlt néhány napban Volodimir Zelenszkij ukrán elnök újra feltűnt a nyugati lapok első oldalain, amint a katonai trikójában különféle amerikai politikai intézmények vezetőjével találkozik és megpróbálja rávenni őket arra, hogy tovább finanszírozzák Ukrajna önvédelmi háborúját Oroszországgal szemben. A Washington Post adatai szerint az Egyesült Államok eddig 111 milliárd dollárt adott Ukrajnának a háborúra, de máris szükség lenne arra a további 61 milliárdra, amit Biden elnök ígért. Ám ennek az összegnek a kiutalása hatalmas akadályokba ütközött, ugyanis a republikánus párt magát egyre inkább nyeregben érző szenátorai nem mutattak hajlandóságot arra, hogy együttműködjenek az elnöki hivatallal, és az ukrán pénzügyi csomaghoz hozzácsapták a déli határkerítés költségvetését is. Mióta a szenátusnak új elnöke van, aki történetesen nem tartja fontosnak az ukrán háború folytatását – legalábbis nem amerikai segítséggel – azóta folyamatosan olyan riasztó hírek érkeznek Washingtonból, hogy egyre inkább elapadnak a pénzek, és Biden elnöknek már csak saját hatáskörben maradt pár száz millió dollárja a háború finanszírozására.
Talán ezeknek a baljóslatú híreknek köszönhetően utazott Zelenszkij elnök Amerikába, hogy személyesen oldja fel azt a politikai patthelyzetet, ami az ukrán pénzügyi csomag körül kialakult. A Biden-adminisztráció abban reménykedhetett, hogy Zelenszkij sajátos karizmájával, a szabadságról és a demokráciáról szóló beszédeivel a makacskodó republikánusok lelkére tud hatni.
Az elnök sok háttérbeszélgetésen részt vett, és elmondta többek között, hogy „amikor a szabad világ hezitál, akkor a diktátorok ünnepelnek, s ha van valaki, akit inspirál a Capitoliumban kialakult megoldatlan helyzet, akkor az Vladimir Putyin és az ő beteg rezsimje”, továbbá hogy „nagyon fontos, hogy a politika meg se próbája elárulni a katonákat”. Mindazonáltal a sajtónak a beszélgetéseken részt vevő források azt nyilatkozták, Zelenszkijnek nem sikerült a törvényhozókat meggyőznie a pénz átadásáról, s bár mindannyian mélyen együtt éreznek vele és erkölcsi támogatásukról biztosították, ragaszkodtak hozzá, hogy az ukrán csomag csakis a határvédelmi csomaggal együtt jöhet szóba.
Az ukrán elnök az amerikai beszélgetéseken elmondta, a háború folytatásához szükségük van az amerikai segítségre, de azt is hangsúlyozta, hogy a harcot minden körülmények között folytatják, és források hiányában akár egy gerillaháború képét is vizionálta. Ugyanekkor Zelenszkij felesége drámai hangvételű BBC-interjúban mondta el, hogy Ukrajna meghal, ha nem kap továbbra is támogatást.
Summa summarum, tekintettel arra, hogy Amerikában a migráció ügye nagyon megosztó kérdés a politikai táborok mentén, és a republikánusok nagyon érzik már a jövő évi választások tétjét, ez a viszonulás igazából már nem az ukránokról szól, hanem a választások előtti politikai csatározások egyik állomása. A republikánusok erőt akartak mutatni a táboruknak, valamint elkötelezettségüket demonstrálták az illegális migráció visszaszorítása mellett, mely olyan méretűvé nőtte ki magát, hogy könnyen lehet, ez lesz az a téma, amely eldönti a jövő évi választások kimenetelét.
Mi várható ezek után? Az Európai Unió egyes vezetői, jobban mondva az unió bürokratái egyre gyakrabban mondogatták, hogy amennyiben az Egyesült Államok kivonja magát a háború anyagi terheinek viselése alól, akkor az uniónak kell ezt helyette megtennie. Mondták ezt úgy, hogy közben az emberek azon gondolkodtak, na de mégis hogyan és miből, mikor az uniónak nyilvánvalóan gondjai vannak a ki nem fizetett pénzekkel, az újabb kölcsönök felvételével, maga Németország is súlyos költségvetési hiánnyal küszködik, sehogy se tudják betömni a költségvetésben keletkezett lyukakat, amit a zöld fordulat, az ipari stagnálás, az ukrán háború és az orosz gázról való önlevágás ütött.
Az amerikai időzítés sem ideális, hiszen itt a tél, és ilyenkor az élet sokkal költségesebb. Európa-szerte új kormányok állnak fel az európai emberek elégedetlensége miatt annak okán, hogy a vezetőik a választók érdekeinek képviselete helyett beálltak egy ideológiai kórusba, és ennek a refrénjeit ismételgetik reális megoldások keresése helyett. Európának nyilvánvalóan nincsenek meg sem a lehetőségei, sem az eszközei arra, hogy az Egyesült Államok helyett finanszírozzák a végtelenségig elnyúló ukrán háborút. Döbbenetemre, Graham Lindsey szenátor nemrégiben kijelentette: az ukránok szerinte tényleg az utolsó ukránig fognak harcolni, ami azért egy elképesztő nyilatkozat, és nem tudom mit szólnak hozzá azok a szerencsétlen emberek, akiket a lövészárkokba küldenek nap mint nap meghalni.
Ukrajna kétségbeejtő helyzetét az is jól mutatja, hogy Zelenszkij kabinetje találkozót kért Orbán Viktortól – attól az Orbán Viktortól, akivel szemben az ukrán vezetés a leglekezelőbb módon nyilvánult meg nem is olyan régen, egyik videóüzenetében vérforraló módon oktatva ki a magyar miniszterelnököt. Nagyon kistílű lenne részemről most azt felvetni, hogy hoppá, mi történt, minek köszönhetően szálltak le a magas lóról, de nincs is erre szükség, mindannyian tudtuk, hogy az ukránok a háború előrehaladtával egyre jobban megismerik mind a saját helyzetük realitásait, mind a nyugat feléjük tanúsított reális hozzáállását. Nem örülök ennek a keserves leckének, annak ellenére sem, hogy nagyon zokon vettem azt az agresszív ukrán nacionalizmust, amely nemcsak nemzettársaink jogait faragta le a lehető legprimitívebb módon (ne feledjük egy percre sem a megcsonkított munkácsi turult!), hanem képesek voltak egy állam becsületét bemocskolni azzal, hogy ország-világ előtt oroszbérencezték a magyarokat reggel, délben és este. Olyannyira, hogy az interneten már az volt a fő téma, hogy a korrupt és illiberális Magyarországot rúgják ki az EU-ból és a NATO-ból, és helyette természetesen a makulátlan és hős ukránokat vegyék fel (akik becsületéhez, valamint gazdasági és társadalmi felkészültségéhez kétség sem férhet...).
Öröm az ürömben, hogy Magyarország miniszterelnökének helytállása meghozta az eredményt, az ukránok ráébredtek, hogy a magyar kérés, miszerint tartsák tiszteletben a nemzetiségi jogokat, nem egy ködös fenyegetés, hanem nagyon határozott és következetes álláspont. Időközben nagy szövetségesük, Lengyelország is a saját bajaival van elfoglalva, például azzal, hogy a lengyel kamionosok útblokádokat szerveznek az ukrán teherszállító járművek előtt, az ukránok meg bosszúból a lengyel autósok forgalmát akadályozzák. Kiderült ugyanis, hogy Ukrajna egy lenyelhetetlen falat az unió számára, legalábbis ebben a jelenlegi formájában, hiszen Ukrajna csatlakozása az adott feltételrendszerben tönkrevágná az unió mezőgazdaságát.
Úgyhogy nagyon úgy néz ki, hogy Ukrajna elúszott NATO-csatlakozása mellett kérdésessé vált az országnak belátható időn belül való csatlakozása az Európai Unióhoz is. Ugyanakkor jelenleg tényleg ez a legkisebb bajuk. Ami számukra most égetően fontos, hogy ne veszítsenek további területeket, például Odesszát és környékét, mert nemrég Vlagyimir Putyin orosz elnök elég egyértelműen utalt arra, hogy Odessza fontos az oroszok számára.
Nem tudom, hogy Ukrajna mit tud kihozni a télen a saját helyzetéből, most Zelenszkij éppen Norvégiában szerzett pénzt, és Amerikától megkapták az elnöknek rendelkezésére álló kétszázmillió dollárt, amihez nem kell a kongresszus jóváhagyása. Talán amíg van pénz Skandináviában, a Baltikumban, Németországban, s amíg az unió össze tud kaparni nekik forrásokat, addig eltarthat a háború amerikai segítség nélkül is.
Ugyanakkor a frontról szóló hírek orosz önbizalomról szólnak. Ennek kapcsán szeretnék egy vérfagyasztó érdekességről beszámolni. Nemrég a Telegramon egy videót láttam, ahol Putyin kitűntetett egy szakasz katonát, mert ők egyedül megsemmisítettek számos ukrán tankot. A kitüntetettek mind burjátok voltak, egy orosz kivételével. A burjátok pedig nem mások, mint mongolok, nem is akármilyen mongolok, hanem azok, akik Dzsingisz kán fiának, Dzsocsinak a vezénylete alatt állottak. Pontosabban az orosz harcmodor azért is olyan, amilyen, mert tükrözi azoknak a szibériai és ázsiai népeknek is a harci kultúráját, akik most az orosz zászló alatt küzdenek.
A tatárjárás ismerősen cseng?
Benkő Erika
(A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője.)
