László Zsuzsa
Mi tagadás, nagyon szeretek ajándékot kapni, és úgy tudok örülni, mint egy gyermek. És nem az adott ajándék pénzben mérhető értéke miatt, hanem amikor személyre szóló, eltalált bármivel lepnek meg.
Hát, én olyankor akár ugrabugrálni is képes vagyok, annak ellenére, hogy ez a koromnál fogva enyhén szólva komikus látvány lehet. Ette fene, nem baj, ha nevetséges vagyok, én akkor is nagyon örülök, amikor örülök! De még sírni is képes vagyok. Ez történt tavaly karácsonykor, amikor is a lányaim egy nagyon szép, közösen vásárolt ajándékot tettek a fa alá. Ahogy megláttam, rögtön rám tört a bruhaha. Mert nagyon kitalálták, nagyon tudták, hogy ez valami olyan, aminek én rettenetesen fogok ugrabugrálni. De a sírásnak más oka is volt. Ez az ajándék nem lehetett olcsó mulatság. Az öröm és a lelkiismeret-furdalás (vagy nem is tudom, minek nevezhető érzés) könnyeinek nagy maszatjában üldögélve ölelgettem az ajándékomat. Nem volt ugrabugra, csak hüppögés, hogy de jó, de szép, és egyidejűleg jött a dorgálás is, hogy nem kellett volna, miért költöttek rám ennyit! Na, ezután következett a bruhaha második fejezete, amikor két oldalról a vállamra dőlve mondták, hogy azért, mert megérdemlem. Nesze neked bőgés a karácsonyfa alatt! Idén jó előre kiadtam az ukázt, hogy eszükbe ne jusson a kelleténél többet költeni rám, mert nem az számít! Azért az az ajándék nagyon célba talált, de számomra mégiscsak attól igazán értékes, ami mögötte van… Mielőtt elkezdenének kerülgetni az emlékezés könnyei, a tavalyi történet lezárva. Igazából az ajándékozás másik „oldaláról” akartam írni. Amikor az ember nem a saját ajándékaival van elfoglalva, hanem azzal, hogy ő szerezzen örömet. Azért az se rossz, nem igaz? Nekem valahogy sikerült az idén nem utolsó percre hagyni az ajándékok beszerzését, már szinte minden ott lapul egy szekrény alján. Időnként előveszek ezt-azt, nézegetem, és mint egy gyermek, ha nem is ugrabugrálva, örülök. Mert nagyon remélem, ügyesen kitaláltam, hogy ki minek fog örülni, és már el is képzelem, ahogy ők ugrabugrálnak. Ja, nem, azt én szoktam… Amikor előveszem és nézegetem ezeket az ajándékokat, hálás is vagyok. Mert annak ellenére, hogy sajnos nem egy veszteség ért az elmúlt években, továbbra is van, akinek örömet szerezni. És nincs semmi ennél fontosabb. Most, hogy a végére értem a pötyögtetésnek, indulok és vetek egy pillantást a szekrény alján lapuló „kincsekre”. Aztán, ha kell, ugrabugrálok én mindenki helyett.
Borítókép: Angyalfia a sepsiszentgyörgyi karácsonyi vásáron. Fotó: Albert Levente
