Egyháztörténészek, történetírók és főpapok százötven éven keresztül vitatkoztak egy régi pápai bulla eredetiségéről. A dokumentumnak nem csak a kutatók tulajdonítottak rendkívüli jelentőséget, hanem a magyar uralkodók is, hiszen „összegezte mindazokat a jogokat és kiváltságokat, amiket a magyar közfelfogás az apostoli király főkegyúri jogának attribútumaként ismert el”. A II. Szilveszter pápának tulajdonított, 1000. március 27-éről keltezett oklevélben a szentatya István magyar fejedelmet megajándékozza a koronával, és visszaadja neki az apostoli Szentszéknek felajánlott országot.

A pápai adománylevél megengedi Istvánnak, hogy kijelölje a püspöki székhelyeket és az egyházmegyéket, illetve azt, hogy keresztet vitethessen maga előtt. A bullát Inchoffer Menyhért jezsuita atya Annales Eccle­siastici Regni Hungariae című munkájában (Róma, 1644) adta közre. Hitelességét sokáig nem kérdőjelezték meg, mivel István királlyal kapcsolatban valós történelmi tényeket közölt, és nyelvi szempontból sem keltett gyanút. Amikor egyes kutatók mégis kételkedni kezdtek a szöveg eredetiségében, másfél évszázadra volt szükség ahhoz, hogy a hamisítás ténye elfogadottá váljon.

A témáról a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1941. október 23-i közgyűlésén Tóth László tartott egy igen izgalmas elő­adást (Ki és miért hamisította a Szilveszter-bullát?), amely a Társaság közlönyében, a Turulban is napvilágot látott. Ebben szerepel, „hogy a Szilveszter-bullát a magyar történetírás azért tartotta oly sokáig hitelesnek, mert tartalmában kifejezte, sőt, összegezte mindazokat a jogokat és kiváltságokat, amiket a magyar közfelfogás az apostoli király főkegyúri jogának attribútumaként ismert el. Ezért tekintették történetíróink a bullát oly sokáig hitelesnek.”
 

A rejtély

Valóban magyarázatra szorul, hogy ha egy hamisított oklevél olyan valós tényeket tartalmaz, amelyek hamisítás nélkül is megállják a helyüket, akkor mi szükség lehet a nagy szakértelmet és türelmet igénylő munkára.

Nos, az István királynak juttatott adományokról és kiváltságokról szóló pápai bulla rejtélyére csak a teljes szöveg alapos ismerete és elemzése, illetve készítésének tényleges időpontja deríthetett fényt. Minderre már a 19. században több kísérlet történt. Neves tudósok törtek lándzsát a bulla szövegének hitelessége mellett, illetve azzal szemben. Végül 1890 táján Karácsonyi János történész ért el átütő eredményt, amikor az oklevéltan (diplomatika) kritikai eljárását alkalmazva egyértelműen bebizonyította, hogy a Szilveszter-bulla 17. századi hamisítvány. Néhány kutató sokáig kitartott a bulla eredetisége mellett (például Ipolyi Arnold, Pauler Gyula, Fejér György és mások), de Karácsonyi érvei végül erősebbnek bizonyultak. Nyilvánvalóvá vált, hogy a hamisító jóval későbbi oklevelek adatait, szövegrészeit építette be az 1000-ből keltezett bullának álcázott irományba, bár kétségtelen, hogy ezt nagy hozzáértéssel tette.
 

Ki tette ezt?

Amikor a hamisítás ténye végre elfogadottá vált, felvetődött a kérdés, hogy ki lehetett a hamisító. Erre nézvést többféle elképzelés született. Akadtak, akik a kiadóra, Inchoffer Menyhértre, mások Rafael Levakovich zágrábi kanonokra és címzetes szendrői püspökre, valamint Athanasio Georgiceo dalmát humanistára gyanakodtak. Ám e tekintetben is Karácsonyi János kutatásai hoztak megnyugtató eredményt. A történész felismerte, hogy Levakovich és Georgiceo közeli ismerősei, illetve munkatársai között lehet a keresett személy. Végül Marnavics Tomkó János boszniai püspök akadt fenn a hálón, és nemsokára bizonyossá vált, hogy valóban az ő keze munkája volt a nevezetes bulla.

Karácsonyi Világbolondító Tomkó János című tanulmányában (Századok, 1913) nem csupán a Szilveszter-bulla, hanem más oklevelek hamisítását is rábizonyította Tomkóra. Kiderítette, hogy a püspök nagy ívű munkásságának számos eleme a kutatók megtévesztését szolgálta. A szerző nemegyszer valótlan állításokat szőtt a mondandójába, s ügyelt rá, hogy ezeket úgy tüntesse fel, mintha megbízható forrásokból merített volna.

Tóth László 1941-es elő­adásában ismertette Tomkó életének és pályájának egyes mozzanatait, és gyakran hivatkozott Karácsonyi János e tárgykörben húsz éven keresztül végzett kutatásaira. Eszerint Tomkó egy Sebenicóba menekült bosnyák családból származott, aki tehetségének és kiváló tanulmányainak köszönhetően 1597-ben (17 évesen) a római illír kollégium növendéke lett. Ennek elvégzése után Rómában egyházpolitikai ügyekkel és különféle kutatásokkal foglalkozott. 1606-tól kinevezték sebenicói kanonokká. Négy évvel később megbízták a glagolita (a horvátok körében a 10. század végétől elterjedt ószláv írásrendszer, amelynek bolgár változata is ismeretes) papi imádságos könyvek kiigazításával. E munka kapcsán megismerkedett Verancsics Faustus csanádi püspökkel, Verancsics Antal királyi helytartó, püspök, bíboros, esztergomi érsek és történetíró unokaöccsével. Az ismeretségből meghitt barátság lett.

Tomkó János munkájához használhatta a csanádi püspök kéziratgyűjteményét és könyvtárát, s amikor Verancsics Faustus 1617-ben elhunyt, mindezt (Verancsics Antal könyvtárával, irataival együtt) megörökölte tőle. 1622-ben Rómába költözött, ahol a glagolita szerkönyvek kinyomtatását készítette elő. Ekkor már jól ismerte Pázmány Péter esztergomi érseket, akinek révén közelebbi kapcsolatba került magyar főpapokkal. 1628-ban zágrábi kanonok lett, három évvel később pedig II. Ferdinánd magyar király kinevezte boszniai püspökké. Püspöksége török fennhatóság alatt állt és nem hozott jövedelmet neki, ezért megkapta a csornai prépostságot is. 1635 körül Rómából kapott megbízás alapján a magyarországi pálos kolostorokat látogatta. Rómában hunyt el 1639-ben.

Tomkó ügyelt arra, hogy az általa kreált szöveg hamis volta ne derüljön ki. Verancsics Antal hagyatékának birtokában nyugodtan állíthatta, hogy a bulla szövegét Verancsics Trauban másolta még 1550-ben. Ez hihetőnek tűnt, és érthető, hogy a felfedezés eufóriát váltott ki a római kiadóból, Inchoffer Menyhért jezsuita atyából, aki örömmel illesztette be a szöveget készülő művébe. Tomkó ekkor már nem élt, de nyilvánvaló, hogy az utókornak is „dolgozott”. Az elvetett magok életre keltek, a hazugságok pedig egyre terebélyesebb formát öltöttek. Nevezetes műve volt az a Jus­tinianus-életrajz is, amelyet Theophil (Bogomil) apát, majd püspök neve alatt szerkesztett. Ebben nem kisebb lódítás szerepel, mint hogy Justinianus római császár ősei szlávok voltak. Karácsony János nem véletlenül kezdte 1913-as tanulmányát e sorokkal: „Ki ne tanulta volna, hogy Justinianus császár, a vandál és keleti gót nemzetek elpusztítója, Itália meghódítója, az örök szép Agia Szófia építője tulajdonképpen szláv volt és eredetileg Upravdanak hívták! Hisz benne van az összes régi világtörténeti könyvekben, benne van a lexikonokban.”

Csak a 19. század végére vált bizonyossá, hogy ez az írásmű is 17. századi hamisítvány, s az elkövető ezúttal is Tomkó volt. Ugyancsak ő hamisította azt a glagolita zsoltárfordítást, amelynek az volt a célja, hogy elismertesse a szláv egyházi szertartási nyelvet. Az 1619 körül barkácsolt művet egy 1222-ben élt, Miklós nevű arbei pap neve alatt követte el. Erről Vatroslav Jagić (1838–1923) horvát nyelvész állapította meg, hogy elejétől végéig Tomkó hamisítványa. Jagič joggal állapította meg Tomkóról: „Még ha a szláv liturgia iránt való szeretetből tette is Marnavics e lépést, akkor sem szabad őt a hamisítás szemrehányásától felmenteni, a hamisítás hamisítás marad, ha vallásos és hazafias céloknak szolgál is.”
 

Erősítés

A Szilveszter-bulla szövegének hitelét Tomkó azzal is erősíteni akarta, hogy megírta a 14. században élt Gazottus Ágoston zágrábi püspök életrajzát. Ebben közölte a püspöknek a pesti királyválasztó országgyűlésen 1308. november 27-én „elhangzott” beszédét. A zágrábi püspök állítólag kijelentette: „az apostoli széknek joga van Magyarország királyait e méltóságukban megerősíteni, hogy a magyar király a pápa helyett az egyházakat rendezheti, hogy a magyar nemzetnek joga van a szabad királyválasztáshoz, s hogy az érvényes koronázás Szent István koronájához van kötve”. Márpedig ez a gondolat a Szilveszter-bullának is egyik alapvető kitétele. Karácsonyi János szerint Tomkónak meggyőződése volt, hogy „a magyar királytól kinevezett püspöknek az illető püspökség területén külön pápai megbízás nélkül egyházi joghatósága van. S mivel mások ezt tagadták, őt vélt jogainak érvényesítésében gátolták, hozzányúlt a hamisítás fegyveréhez. Olyan bizonyítékot akart előteremteni, ami az ő álláspontját fényesen igazolná, s elkészítette a Sylvester pápa nevére költött hamis bullát.”
 

Mi haszna volt?

Marnavics Tomkó János címzetes püspök ügyesen álcázott céljait nehezen fedték fel a kutatók. Miért volt fontos számára, hogy a pápaság számára oly alapvető jogot, mint az „egyházak rendezése” (így a püspökök kinevezése), a magyar királyok (egykor valóban létező) ősi jogaként tüntessen fel egy pápai bullában? Kérdezhetnénk úgy is, hogy mi haszna származott belőle? A történészek többféle magyarázattal szolgáltak, és ez a kérdés újabb vitákra adott lehetőséget.

Galla Ferenc egyháztörténész (1888–1977) nem fogadta el Karácsonyinak azt az állítását, hogy Tomkót személyes okok késztették a bulla hamisítására. Galla szerint „nem ösztönözhette erre Tomkót az sem, hogy a bullával általában elősegítse a címzetes püspökök megerősítésének ügyét, amely körül nehézségek támadtak a magyar király és a római kúria között. (…) a magyar címzetes püspökök helyzetének tisztázása tehát nem vezethette Tomkót a bulla hamisításában.” Galla elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy magyar főpap pápai bullát hamisítson, hiszen „ezek hamisítóit a Bulla in Coena Domini a bűn elkövetésének pillanatában, külön ítélethozatal nélkül, a pápának különlegesen fenntartott kiközösítéssel sújtotta. Ezt a rendelkezést, amelyet VIII. Orbán pápa 1627-ben meg is újított, bizonyára jól ismerte Tomkó is.” Ezt a tényt Karácsonyi se vonta kétségbe, amikor azt írta, hogy Tomkó a hamis bullaszöveget maga nem merte nyilvánosságra hozni, amint azt egyéb hamisítványaival tette, „hanem nagy lopva odadugta egy világinak, egy régiségkedvelő tudósnak, Georgiceo Atanáznak iratai közé!” A szöveg azután Levakovich közvetítésével jutott Inchoffer Menyhért kiadó kezeihez.

A hamisító tehát rendkívül körültekintően járt el. Ráadásul nem egy külsőleg is eredetinek látszó pápai bullát hamisított, hanem egy (Verancsics Antalnak tulajdonított) szövegmásolatot. Vagyis a szöveg egy 1000-ből keltezett, de már nem létező okiratot ismertetett. Ilyet a kutatók akkor fogadnak el hitelesnek, ha a másolat valódiságához, tartalmának hitelességéhez nem fér kétség. Verancsics személye erre feltehetően garancia lett volna. Tomkó ügyelt arra, hogy a „másolaton” semmilyen, a készítőre vonatkozó utalás ne legyen, tehát lebukás esetén jogilag kivédhető legyen az esetleges kiközösítés, javadalomfosztás, máglyahalál. Eljárása tehát merőben különbözött attól, amelyet például a 19. század hírhedt hamisítója, Litteráti Nemes Sámuel régiségkereskedő alkalmazott, aki nagy műgonddal készített, eredetinek tűnő hamisítványaival még a legkiválóbb szakembereket is megtévesztette.

Karácsonyi valamilyen személyes előny megszerzésével kapcsolatos indítékot látott Tomkó tettei mögött, míg Galla ezt kizártnak tartotta. Mivel Tomkóról mi sem fogunk több információhoz jutni, mint a nagy elődök, maradjunk Karácsonyinak annál a feltételezésénél, mely szerint a rejtélyre magyarázatot adhatnak Tomkónak a II. Ferdinánd császárhoz, illetve az 1625-ben magyar királlyá koronázott trónörököshöz, III. Ferdinándhoz fűződő kapcsolatai. Az indítékot főként az adhatta, hogy a fiatal III. Ferdinánd 1627-ben kísérletet tett az apostoli királyi cím megszerzésére. Pázmány Péter nem támogatta ezt a törekvést, mert tudta, hogy az apostoli cím birtokában az uralkodó a korábbinál nagyobb mértékben avatkozhat az egyház ügyeibe. A király ezért nem őt, hanem a Szentszékhez sok szállal kötődő csehországi kapucinus szerzetest, az előkelő származású Valerio Magnót kérte fel ügyének képviseletével.

A Szentszék azzal hárította el a próbálkozást, hogy a magyar királyok apostoli címének használata az idő múlásával elenyészett, az ismételt adományozásnak pedig ellentmond az, hogy a három részre szakadt ország nyolctized részét pogányok és eretnekek uralják. Róma ezt üzente III. Ferdinándnak: „amikor Isten kegyelméből a király, Szent István példájára országát a hitetlenek és eretnekek kezeiből kiragadta, s abban a katolikus vallást újból uralomra emelte”, majd akkor jöhet szóba az apostoli cím adományozása. A király a jelek szerint végül feladta próbálkozásait (az apostoli cím megszerzése csak Mária Teréziának sikerült, aki alatt Magyarország már sok tekintetben megfelelt a Szentszék elvárásainak).
 

Tomkó indítékai

Nos, ezen a ponton érdemes közelebbről vizsgálgatni Marnavics Tomkó János feltételezhető indítékait. A Pázmánnyal bizalmas viszonyban álló Tomkó és a magyar király szentszéki küldöttje, Valerio Magno ismerték egymást. Biztosra vehető, hogy Tomkó tudott az uralkodó szándékainak meghiúsulásáról, s azt is pontosan tudhatta, hogy egy Szent István korából felbukkanó pápai bullának milyen hatása lenne az ügy kimenetelére. Tudása, tehetsége és a rendelkezésére álló kutatási lehetőségek mind alkalmassá tették, hogy belevágjon a nagy feladatba. Lehetséges, hogy erre csupán a III. Ferdinánd iránti szimpá­tia vagy lelkesedés késztette?

Tóth László mondta 1941-ben: „Nem tudjuk, hogyan került Tomkótól Georgiceóhoz a bulla, és kinek mi része volt vagy lehetett a hamisításban vagy a továbbterjesztésben. Ezek még felkutatásra váró titkai Tomkó történészműhelyének.” Eszerint nem támasztható alá Karácsonyi­nak az az állítása, hogy Tomkó a hamisítványt „nagy lopva odadugta egy világinak, egy régiségkedvelő tudósnak, Georgiceo Atanáznak iratai közé”. A bulla azonban Atha­nasio Georgiceótól (Rafael Levakovich püspök révén) mégiscsak eljutott Inchoffer Menyhérthez. Ne feledjük, a résztvevők mindegyike tekintélyes, nagy tudású, Bécshez és Rómához erősen kötődő egyházi vagy egyházhoz közeli személy volt.

Tomkó titkainak megfejtéséhez közelebb visz bennünket a fiatalon elhunyt Tóth István György történész egyik tanulmánya, amely Atha­nasio Georgiceo álruhás császári megbízott útleírása a magyarországi török hódoltságról, 1626-ból címmel jelent meg a Századokban 1998-ban. Tóth István György ebben többek között így írt Georgiceóról: „Kezdetben a szülővárosában, Spalatóban tanult, majd a grazi jezsuita egyetemre járt, és már itt kapcsolatba került Ferdinánd stájer főherceggel, a későbbi II. Ferdinánd császárral, aki ösztöndíjat biztosított a számára. Ezután a bambergi püspök titkára volt, majd két évig jogot hallgatott a bécsi egyetemen. II. Ferdinánd tolmácsa és bizalmi embere lett, a császár Georgiceót, a »szláv nyelvek kitűnő tolmácsát« tanácsosi címmel tüntette ki, 1629-ben pedig jelentős birtokot adományozott neki, és többször küldte mint megbízottját fontos és kényes feladatokra, így például a lengyel udvarba.”

Georgiceo és II. Ferdinánd császár (III. Ferdinánd apja) tehát régóta ismerték egymást. Ám Georgiceo jól ismerte Tomkó Jánost is, hiszen nem csak kortársak voltak, hanem olyan tudósok, akiket a hasonló érdeklődés, a horvát nyelv iránti elkötelezettség, egyes hitbuzgalmi művek horvát nyelvre való fordítása is közel hozhatott egymáshoz. Georgiceo tapasztalt diplomataként, a bécsi udvar bennfenteseként könnyen felismerhette Tomkóban azokat a rokon vonásokat, amelyek megkönnyítették a vele való együttműködést. Georgiceo egy helyütt III. Ferdinándot, az új magyar királyt is megbízójának nevezte. Márpedig III. Ferdinánd szentszéki próbálkozásai és a Szilveszter-bulla hamisítása szinte egybeestek. Georgico II. és III. Ferdinándnak is bizalmi embere volt. Vajon nem kézenfekvő, hogy rajta keresztül a hamis bulla elkészítésére vonatkozó titkos megbízás érkezett Tomkó Jánoshoz? Egyes kutatások szerint Tomkónak karrierje építéséhez nem volt szüksége efféle tevékenységre, viszont tudjuk, hogy kedvelték Bécsben, és a különleges szolgálatok jutalmazásának akkoriban is számos módja volt.

Ma már nyilvánvaló, hogy Tomkó semmibe vette saját egyházának előírásait, a tudományos kutatómunka szabályait, és különleges műveltségének birtokában gátlástalanul, sorozatosan hamisított olyan dokumentumokat, amelyek hosszú időn keresztül megtévesztették az egyháztörténészeket és történetírókat. Nem valószínű, hogy legközelebbi tudós barátai semmit sem tudtak ez irányú munkásságáról. Tomkó János címzetes püspök létére szemrebbenés nélkül gyártotta a nagy horderejű okleveleket, ezért feltehető, hogy e tárgyban az uralkodótól (vagy szűkebb környezetétől) titokban érkező felkérést sem hárította el. Ne zárjuk ki annak lehetőségét, hogy Tomkó titkos megbízásból állította elő a Szilveszter-bullát, illetve Gazottus püspök 1308-as beszédének szövegét. Ez ugyanis közelebb állhatott a jelleméhez, mint az, hogy merő kedvtelésből vállalkozzon ekkora feladatokra.

Bánó Attila