Nem kockázatmentes vállalkozás, ha egy munkásember írásra adja a fejét. Bár az ötvenes évek kedveztek a munkásalkotóknak, többségük művei csak a kor ideológiai üzeneteinek hordozóiként, ideig-óráig maradtak fenn. Aki nem állt be ebbe a sorba, arra mostoha sors várt, akárcsak a száz éve született Nagy B. Viktorra.
Az egykori Baromhegy tetején, a régi szentgyörgyi tájolás szerint a „mezítlábasok” földjén – és ez akkoriban nem a szomszédban élő cigány közösségre való utalásnak számított – élte le élete túlnyomó részét. Sok mindent lehetett ott tanulni, de egy dolog aligha jutna a kutató szociológusok eszébe: a versírás. Márpedig a száz évvel ezelőtt, 1923. augusztus 7-én született Nagy B. Viktor – a B betű a család hajdani bágyi eredetét hivatott jelezni – erre tette fel az életét. Sorsa nem a kommunisták által derékba tört értelmiségi drámája, mindössze annyi történt, hogy a magát munkásköltőként, majd népi költőként aposztrofáló, a szabómesterséget Kiss Miklós szabómesternél tanuló férfi nem gyömöszölte vissza a belőle mindegyre kibuggyanni akaró tehetséget. Leírta, ami kikívánkozott belőle, zsengéit először a szomszédban élő Kisgyörgy Erzsébet tanárnőhöz vitte, aki kijavította a helyesírási hibákat, de a verselés alapjainak felvázolása mellett arra biztatta, hogy úgy írjon, ahogy az belőle fakad. Így lett belőle több lapban publikáló költő, akire a környékbeliek egyfajta csodabogárként tekintettek, ugyanakkor az ezzel járó tisztelettel kezelték.
A Szárazajtáról Sepsiszentgyörgyre származó „amerikás” Nagyék fia a nyolc polgári osztály elvégzését követően Észak-Erdély visszacsatolása után önkéntesnek jelentkezett a magyar hadseregbe. A kiképzés során tehetséges és elkötelezett katonának bizonyult, szépen lépkedett felfelé a ranglétrán, katonai pályafutása azonban csak az első voronyezsi ütközetig tartott, a visszavonulás után Mátészalkánál szovjet fogságba esett. Bevagonírozták, de a vélhetően Szibériába tartó transzportból Foksányban megszökött és gyalog jött haza Szentgyörgyre. Az 1949-ben szerzett ipariskolai végzettségével a helyi Szorgalom Kisipari Szövetkezetben kezdett dolgozni, a műszak után pedig kivonult a kertje fái alá és szorgalmasan körmölte verseit. Első „felfedezettsége” még a kicsi magyar világ idejére tehető, meséli nagyobbik fia, ifjabb Nagy B. Viktor, az ifjú szabótanoncra a Magyar Rádió erdélyi tehetségkutató körúton lévő képviselői bukkantak rá. Biztatták, el is vitték néhány versét, de a történelem újabb fordulata már nem engedélyezte annak a pályának a kifutását. Így aztán az első nyomtatott megjelenésre 1969-ig kellett várnia, amikor Nagy B. Viktor Az őz futása című versét az Utunk folyóirat közölte. Novelláival az 1968-ban alapított Megyei Tükör külső munkatársa lett, de közölték írásait a Művelődés, a Falvak Dolgozó Népe, az Ifjúmunkás, az Új Élet, a Munkásélet, a Brassói Lapok és az Előre lapok is.
Az írásba forduló iparosembert befogadta a szentgyörgyi író- és művészvilág, akinek elsősorban Magyari Lajos költő pártfogását és barátságát bírva nemcsak bejárása volt a különböző irodalmi körökbe, de a város amatőr művészmozgalmának egyik animátorává is vált.
A hetvenes évek elején így fogalmazta meg a hétköznapjait: „Nekem mint munkásembernek mindig van időm magamban verselgetni, gondolataim szabadok, nem mint azoknak, akik szellemi munkát végeznek.” Fiai szerint azonban annak a szabadságnak ára volt, az egyszerű embereket „rossz” irányba befolyásoló írásai nyomán a Securitate veszélyes közvélemény-formálóként kategorizálta és annak megfelelő figyelemben részesítette. Pedig versei és novellái semmi másról nem szóltak, mint a szülőföld, a természet és az ember együttes dicséretéről és szeretetéről. Életében megjelent két verseskötete és egy novelláskötete a polgári gondolkodású munkásember vallomásai, akinek érdemeit szülővárosa 2003-ban Pro Urbe díjjal ismerte el.
A 2009. december 15-én elhunyt Nagy B. Viktor hagyatékát fiai kezelik.
