Eltelt kétezer esztendő, és sok minden változott, azonban az ember és az emberi természet nem túl sokat. Ha mai világunkat vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy ugyanúgy emberek uralkodnak emberek felett, mint annak idején, Jézus születésekor. „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki...” Az akkori kor legnagyobb embere rendeletet adott ki. Ma is hány meg hány rendeletet adnak ki, aminek eleget kell tennie az egyszerű embernek, nekünk mindannyiunknak. Rendelkeznek felettünk, elmondják, hogyan kell élnünk, mit érdemes ennünk, hogyan kell öltözködnünk, mit szabad mondanunk, mennyit szabad fogyasztanunk. Döntenek helyettünk, sokszor ellenünk.

Habár ugyanúgy, mint Jézus idejében, amikor sok minden nem tetszett az embereknek, úgy nekünk sem tetszik sok minden, mégis minden háborgásunk ellenére meg kell látnunk, hogy Teremtőnk miként használja fel az embereket saját céljai elérésére. Augustus rendeletet adott ki, azt gondolva, hogy ezt ő találta ki. 2000 év távlatából mi azt látjuk: Isten őt használta fel arra, hogy Jézus a próféciának megfelelően, Betlehemben szülessen meg. Ha Isten nem használja őt fel, akkor Jézus nagy valószínűséggel Názáretben születik meg a családi háznál.

Isten ugyanígy használja fel a mai hatalmasokat is saját terveinek a véghezviteléhez. Mi zúgolódunk és háborgunk nagyon sokszor. Tesszük ezt, mert mi csak a jelent és a jelen körülményeit látjuk. Milyen jó lenne sokszor a jövő távlatából látni a jelenünket! Látni azt, hogy ma miért dúlnak háborúk, hogy miért nem tudtak az ünnepre hazautazni a messzi távolból a szeretteink, hogy miért kellett magányosan vagy betegen, vagy a gyász fájdalmával a szívünkben eltöltenünk ezt az ünnepet. Talán jobb is nem tudni... Jobb, ha a múltunkat, a jelenünket és a jövendőnket rábízzuk Istenre, mint ahogyan József is tette. A Szentírásban nem olvassuk, hogy zúgolódott volna. A rendeletre úgy válaszolt, hogy elindult.

Ahogy ment, azt hiszem, sok kérdés és félelem volt a szívében. Ahogy megérkezett Betlehembe, ahogy ment egyik szállásról a másikra, egyfolytában a megszületendő gyermek járhatott az eszében. Félelem foghatta el a szívét, hogy vajon talál-e megfelelő szállást a világra érkező gyermeknek. Amikor belépett az istállóba, biztosan gondolhatott arra, hogy nem fog-e megfázni az a kis ártatlan csecsemő. Vajon nekünk nem ezek a kérdések jutnak-e eszünkbe?

Mi is, ahogy járjuk a városokat, a falvakat, látjuk az épülő és felújuló épületeket, vagy talán magunk is építkezésben, felújításban vagyunk. Építünk és felújítunk, hogy legyen, amit hátrahagyni az utódoknak. Hogy legyenek meleg helyek, ahová világra jöhetnek az utódaink. De ahogy ezt tesszük, rengeteg gondolat kavarog a fejünkben. Most, hogy itt van nyakunkon a válság, vajon be tudjuk-e fejezni az építkezést, renoválást? Vajon lesz-e hajlékunk? És ha igen, ott tudunk-e meleget biztosítani gyermekeinknek, magunknak? Ha igen, akkor ki tudjuk-e fizetni az egyre csak növekvő számlákat?

Aztán ha magunk körül szétnézünk, arra leszünk figyelmesek, hogy egyesek kívülről újulnak meg. Egyre többet hallunk az egészséges életmódról, annak fontosságáról. Látjuk, hogy egyesek milyen ügyesen betartják az előírtakat. Mindezek ellenére ott van a lelkünkben a félelem a lelki megfázástól. Vajon nem túl sokat figyelek a külsőre, és a belsőm nem lesz rendben? Az interneten keringett egy, az iraki háború ideje alatt készült kép. A képen egy árva gyermek fekszik a betonon összekuporodva. Körülötte ott van egy rajz: egy női alak, valószínű, az édesanyja. A gyermeknek a lelke fázott, és az a rajz melegítette. Vajon a mi lelkünk nem fázik-e hasonlóan nagyon sokszor? Vajon nem szeretnénk, hogy valaki vagy valami felmelegítse? Nem próbálkozunk sok mindennel mi is, hogy felmelegítsük a bensőnket?

Jézus istállóban született, nem egy szállodában, nem egy meleg, felújított helyen, nem egy olyan helyen, ahol az ember szívesen világra hozza a gyermekét. Jézus mégsem fázott, hanem melegítette a szüleit, és melegít azóta is mindenkit belsőleg. Nem kell megijedni, és nem kell félni, a számlát azóta is Ő fizeti. Nekünk csak az a dolgunk, hogy az Ő melegének a csapját megengedjük teljesen.

Jézus a mennyei szeretet melegét hozta el közénk, és annak árát ki is fizette. Gárdonyi Géza így fogalmaz: „A szeretetnek melege van a természet hidegében – és világossága van az élet sötétségeiben; és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben – és lecsókolják a könnyeinket a fájdalomban.”

Johan Frinsel pedig azt mondja: „Mit is jelent egyáltalán a karácsony? Mit ünneplünk valójában? Azért lett karácsony, mert szenteste az emberek egyszer csak olyan jól kijöttek egymással? Nem, barátaim, karácsony nem a jó emberek, hanem a jó Isten ünnepe. Ő jelent meg életünk istállójánál, és magával hozta az ünnepet. A mi korunkban is, amikor körülöttünk minden összedőléssel fenyeget, be akar jönni hozzánk, hogy rendet tegyen.”

Ezért is vágyakozik minden ember a karácsonyra. Ezért is várjuk már olyan korán és olyan türelmetlenül minden évben. Mert ez az ünnep az Isten ünnepe, és ezért különb minden földi, emberi ünnepnél. Mert ezen az ünnepen nem az a fontos, hogy istállóban vagyunk vagy csillogó palotában, hanem az, hogy Isten behozza az ünnepet életünk istállójába és megszenteli azt. Ezért is bánjuk mindig, hogy olyan hamar eltelik.

„Ha elmúlik karácsony, a szeretet lángja halványabban ég, de ha vigyázunk rá, nem alszik ki még...” – hallgatjuk meghatódva minden ünnepen a Neoton Família ünnepi énekét. És valóban erre vágyunk. Hogy ne múljék el az ünnep olyan hamar, hogy ne aludjon ki a szeretet lángja a szívünkből. De vajon miért kellene kialudnia? Ha valóban az Isten ünnepe volt számunkra az ünnep, akkor a szeretet lángja biztosan nem fog kialudni. Ha viszont a saját ünnepünk volt csak a karácsony, ha csak egy családi összejövetel, melyet ajándékokkal, finom ételekkel és italokkal koronáztunk meg, akkor elmúlhat az ünnep, elmúlhat a szeretet. Ha ismered Őt, ha ismered a Pásztort, ha Ő az életed ura, akkor soha nem alszik ki a szívedből a szeretet.

Egy ismeretlen szerzőtől származó történet szerint néhány évvel ezelőtt egy társadalmi rendezvényen Anglia egyik, akkoriban leghíresebb színészét megkérték, hogy szavaljon valamit az ott jelen lévő vendégek kedvéért. A színész bele is egyezett, és megkérdezte a közönséget, van-e valamilyen különleges kívánságuk, amit hallani szeretnének. Kis szünet után egy idős lelkész felállt és ezt kérdezte: „Uram, el tudná nekünk szavalni a 23. zsoltárt?” Az ünnepelt színész arcán egy különös kifejezés suhant át. Egy pillanatig hallgatott, majd így felelt: „Igen, de csak egy feltétellel – hogy miután elszavaltam, kedves barátom, ön is ugyanezt fogja tenni.” „Én? – kérdezte meglepetten a lelkész. – De hiszen én nem vagyok előadóművész. Mindazonáltal, ha ön így kívánja, megteszem.” Ezután a színész hatásosan, nagy pá­tosszal elkezdte szavalni a zsoltárt. A hangja és a hanglejtése tökéletes volt. Teljesen elbűvölte hallgatóságát, és ahogy befejezte, a vendégek óriási tapsviharban törtek ki. Majd, ahogyan a taps elhalkult, az idős lelkész is kiállt, és ő is elkezdte mondani a zsoltárt. A hangja nem volt különösebben figyelemre méltó; a hanglejtése sem volt hibátlan. Amikor befejezte, a csendet ugyan nem törte meg semmilyen tetszésnyilvánítás sem – de szem nem maradt szárazon a helyiségben, és a hallgatók közül sokan tiszteletteljes áhítattal hajtották meg fejüket és szívüket Isten előtt. A nagy színész felállt. Kezét az idős lelkész vállára tette, és érzelemtől remegő hangon ezt mondta a közönségnek: „Barátaim, én el tudtam érni a szemeteket és a fületeket. Ez a férfi azonban elérte a szíveteket! A különbség csupán ennyi: én ismerem a 23. zsoltárt – de ő ismeri a Pásztort!”

Az ünnepet követően is törekedjünk egyre inkább megismerni Jézust, és imádkozzunk, hogy Ő töltse be a szívünket, hogy az Ő szeretete soha el ne fogyjon egyikünkből sem. Ámen.

Marosi Árpád