Vagy lehetne írni a jövő évről. Amely – előrebocsátották már sokan – nem lesz könnyű. Bár inkább azt kellene mondani, hogy nagyon is nehéz lesz. Fejünk felett sok vihar vonul majd el, és a felhőket terelgetni vajmi kevés lehetőségünk lesz. Leheletnyit bár befolyásolhatjuk a széljárást, nem sokat, egy-egy voksnyit. Ezt is sokan el fogják még mondani, és el is kell mondaniuk, hiszen ha valamikor, hát most igencsak nagy a tétje a választásoknak. Legfőképp a parlamentinek, mert bár közvetlen környezetünket a helyi és megyei önkormányzatok alakítják-befolyásolják, de azok sokszorosan függnek a kormánytól, s a legfontosabb dolgok – kiemelten jogaink gyarapodása vagy megnyirbálása – mégiscsak a parlamentben dőlnek el. És egy valamirevaló államelnök is kellene végre ennek az országnak, lehetőleg karakán, és nem alamuszi, népét szerető is legyen, de ne a másikat gyűlölő – hogy ebből milyen lesz a választék, azt még nem tudni, félő, hogy ezúttal is, mint oly sokszor az elmúlt évtizedekben, a rossz és a kevésbé rossz közti választás jut nekünk. Aztán ott van a távoli Brüsszel, mely csak fizikai értelemben van messzire, mindennapjainkat, különösen a holnapokat illetően igenis fontos szerepe van életünkben. Ezeket is még sokan sokszor el fogják mondani ebben a szökő- és választási évben, valójában csak erről fog szólni az esztendő, de felelős embernek, pláne kisebbségben élőnek nagyon is oda kell figyelnie mindarra, ami körülötte történik, és ha bármi keveset tenni tud saját és népe jövőjének jobbá tételéért, hát azt meg kell tennie.

Múlt, jövő, ezek lennének hát az év utolsó lapszáma első oldalas jegyzetének témái – mégsem ezeket fejtem ki bővebben. Inkább egy történetet mesélek el. Minap egy asztalos barátomat kerestem fel, késő délutánra járt, de ő még mindig a műhelyben tevékenykedett. Kereplőket készített sorozatban, úgy harminc-negyvenre való alkatrész tornyosult csoportosítva a gyalupadon. Ki a csoda rendel manapság ilyent, kérdeztem tőle. Senki, válaszolta, én akarok örömet szerezni szilveszter éjszakáján a gyerekeknek, az utcán szétosztogatom majd közöttük. Hogy petárdák helyett inkább ezeket használják zajkeltésre. Azt már én tettem hozzá gondolatban, hogy a gonoszűzés ősi szertartásának is legfontosabb eszköze a kereplő volt, és a harangok némaságának idején is kereplőkkel jelezték az időt és a szertartások kezdetét a gyerekek.

És a gondolatot azzal folytattam: ilyen emberek kellenének még sokan, mint az én asztalos barátom: közösségben gondolkodó, azért cselekvő emberek. És hiszem, hogy akkor jobb lenne a világ. Így, év végén, hát ezen gondolkodjatok el, felebarátaim.

Borítókép: A nagyajtai unitárius vártemplom. Farcádi Botond felvétele