Mi, magyarok már az új esztendő kezdetén két olyan történelmi időpontba botlunk bele, amelyek véres eseményei fekete betűkkel égették bele magukat a nemzet emlékezetébe.
Ezek egyike 1764. január 7., a madéfalvi veszedelem, latinul siculicidium, azaz székelygyilkosság napja. Ekkor százával mészárolták le nyugalomra tért honfitársainkat nemre és korra való tekintet nélkül az éj leple alatt orvul rájuk támadó osztrák császári zsoldosok. A nyolcvanöt év elteltével bekövetkezett újabb tragédia áldozatai Nagyenyed lakói voltak. Őket 1849. január 8-án, sötétedés után rohanták le és koncolták fel a magyar forradalmi erők ellen Ioan Axente Sever ortodox pópa vezetésével az osztrák császári oldalon harcoló román népfelkelők.
A madéfalvi vérengzés 260. és a nagyenyedi 175. gyászos évfordulóján jegyzetünkben a kevésbé ismert, viszont a magyarságot szintén máig ható következményekkel sújtó másodikra összpontosítunk. Semmit sem akarunk ugyanis elfelejteni, hogy továbbra is elhelyezhessük a kegyelet virágait ismert és ismeretlen vértanúink jelképes vagy tényleges sírjai fölött. Nagyenyed pusztulásának felidézésében a környék szülötte, Báró Kemény Gábor (1830–1888), Nagy-Enyednek és vidékének veszedelme 1848–49-ben címmel a túlélők és érintettek vallomásai, visszaemlékezései alapján megírt „történeti vázlatára”, valamint a korszak szakértője, Hermann Róbert (1963) történész kutatási eredményeit Etnikai polgárháború Erdélyben 1848–1849-ben cím alatt összefoglaló munkájára támaszkodtunk.
Elolvasásuk során egyértelműen kiderül, hogy a benne működő kollégium révén Erdély legfontosabb tanulmányi és a teljes magyar művelődési élet egyik meghatározó központjának számító Nagyenyed fölött a nemzetőrség és magyar honvédség 1848. novemberi kivonásával kezdtek gyülekezni a sötét fellegek. A helyükbe érkező császári-királyi helyőrség 1849. január 1-jén történt elparancsolásával pedig, amelynek nyomán a hatalom Simion Prodan Probu ortodox pópa, román népfelkelő vezér kezébe került, a sorsa megpecsételődött. A bécsi udvar megbízásából önjelölt vezéreik által feltüzelt és a szórványban vagy kisebbségben élő magyarságot immár hónapok óta halomra gyilkoló román hordáknak a városba való betörése ugyanis ily módon csak idő kérdésévé vált.
A január 8-án bekövetkezett vérengzés, rablás és pusztítás bűne Ioan Axente Sever kezéhez tapad, aki előző este érkezett a szomszédos Csombordra 8000–9000 főt számláló román felkelőserege élén. Vérszomjas és a feltört borpincékben magukat földig leivó martalócai akkor éjjel megközelítőleg ezer fegyvertelen embert gyilkoltak halomra. A mínusz 20 fokos hidegben előlük hiányos öltözetben menekülők közül pedig még egy annyian fagytak halálra.
A messze földön híres kollégium is a rombolás, dúlás, rablás és gyújtogatás nyomán felcsapó lángok martalékává vált, a múzeuma felszerelésével, értékes tárgyaival, ásvány- és kitömött állatgyűjteményével, éremtárával, valamint könyvtárának mintegy harminchatezres állományával együtt.
A pokoli kegyetlenséggel, bősz irgalmatlansággal, nyers erőszakkal és lélekfacsaró aljassággal véghezvitt tetteket még százhetvenöt év távlatából is csak borzadállyal telített felháborodással lehet felidézni. És azzal a fájdalomban kikristályosodott meggyőződéssel, hogy ilyen szörnyűségeket ember csak sátáni sugallatra, önmagából kivetkőzve követhet el.
A történelmet nem lehet megváltoztatni, azonban folyamatosan lehet és kell tanulni belőle. Tanulni kell belőle, mert csak így kerülhető el a rettenet megismétlődése. Éppen ezért nem csak felháborító, hanem elfogadhatatlan, valamint aggasztó, hogy a hivatalos román történetírás meg sem említi a magyar–román viszonyt mai napig mérgező nagyenyedi és hasonló tömeggyilkosságokat. Ráadásul nemzeti hősként tekint a felbujtókra és elkövetőkre, így a félrevezetett nép országszerte szobrot emel nekik, intézményeket, utcákat nevez el róluk. Biztató jelként értékelendő azonban, hogy a város polgármesteri tisztségét 2016 óta betöltő Oana Badea eddig minden alkalommal részt vett és felszólalt a mészárlás estéjén 2018 óta a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium Alapítványa által megszervezett fáklyás felvonuláson.
Emlékezünk, hiszen emberi létünknek nem csak az öröm, hanem a gyász is részét képezi. Ugyanakkor emlékeztetünk is, mert megbocsátani csak a történelmi igazsággal való szembenézést feltételező bűnbánás és az iszonyatos cselekedetek beismerése esetén lehet.
