Fél évszázadon át indult esténként „vesztőhelyre”, a színpadra, miközben kálváriájáról senki sem tudott. Beszélgetés László Károly színművésszel, Sepsiszentgyörgy közismert Puki bácsijával eladott kalapokról, a mocsok mélyén heverő rózsáról, a túlélést jelentő Mesekalákáról.
– Mit gondol, kit ismernek jobban Sepsiszentgyörgyön: László Károly színművészt vagy Puki bácsit?
– Nem is kérdéses: Puki bácsit.
– Szíve szerint alakult így, vagy nincs mit tenni, így hozta az élet?
– Pukkancs gyermek voltam, kicsi, hirtelen haragú. Ebből lett a Puki, jóval előtte, hogy Matekovics János kitalálta volna a Mesekalákát. Miután a kilencvenes évek elején a szentgyörgyi színházhoz megérkeztek az új emberek, az új vezetés, nekem félre kellett állnom. Akkor mentem ki az utcára a fiammal, műsorokat csináltunk, ebből lett a televíziós adás: Puki bácsi és a mesekaláka. Ez a Puki bácsi a mai napig elkísér mindenhová, de előtte Puki voltam a színházban, sőt, még a főiskolán is.
– A többéves átlag azt mutatja, hogy többnyire a társulatnál kevésbé foglalkoztatott színészek vágnak bele versműsorba, egyéni előadásokba. Jól értem, hogy önt is hasonló körülmények „kényszerítették” ebbe a szerepbe?
– Bizonyos mértékben igen. A kilencvenes évek elején a gyergyóiak más színházi világnézettel érkeztek ide, ugyanakkor egy kiváló rendezővel, Barabás Olgával. Az ő értékéről egyetlen jelenet, a Hamupipőke előadás madaras jelenete képes volt meggyőzni engem. A gyerekekkel folytatott munka azonban korántsem volt pótcselekvés. Gátlásos gyermek voltam Brassóban, aki mindig kereste a játszótársakat. Szerettem cirkuszba járni, figyeltem, megtanultam néhány mutatványt, gyakoroltam otthon az udvaron. Egyszer egy gyermek bejött az udvarra, leült a körtefa alá, aztán még egy gyermek, ők alkották az első közönségemet. Akkor azt mondtam: Istenem, hát akkor mégiscsak van nekem játszótársam. Valahogy így kezdődött. A bennem lévő gyermek mindig is a másik gyermeket kereste a nézőtéren.
– Gátlásos, gyanakvó gyermekként emlékszik saját magára. Egy ilyen ember miért döntött mégis a nyilvános szereplés, az esténként meg-megújuló élveboncolás mellett?
– Mert nem választhatott mást. Én papnak készültem vagy bohócnak, a kettő között találtam meg a színházat. Néha az egyik, néha a másik szólalt meg az alakításaimban. Kegyelmi állapot, amikor az ember eltalálja a helyes mértéket. Hogy őszinte legyek, magamutogatás volt, amit egy életen át csináltam. Önző játék önmagam sikeréért, néha kereszthordozás az emberekért. Még öregkoromban is a betegesen hiú ember küzdött bennem egy gátlásos gyermekkel. Ilyenkor egymásba kapaszkodik a hiúság, a vita és a jó szándék, közösen teszik ezek le a Teremtő elé azt a bizonyos szál rózsát. Amikor 1996-ban nem akartam elvállalni a Bocsárdi László által rendezett Vízityúkban az Apa szerepét, mert úgy éreztem, nem nekem való, mert az egy borzalom, Bocsárdi azt mondta: de Puki bácsi, olyan mocsok akár a te lelkedben is lehet. Menj le és hozd fel onnan a rózsát. A szerep eredetileg a Zsoldos Árpádé volt, de ő belebukott, összeomlott idegileg, azt követően győzött meg Bocsárdi, hogy ugorjak be, vállaljam el. Miközben egész pályám alatt elképzelhetetlen félelmeket álltam ki, olyanokat, hogy sokszor nem mertem belépni a színpadra. Pszichiáterhez is el kellett mennem. Senki sem tudta rólam, a családtagjaim sem, hogy hatvan éven át úgy mentem el esténként itthonról, mintha a vesztőhelyre indulnék, ahonnan nincs többé visszatérés.
– Milyen mértékben vitte haza a színházat?
– Erre a kérdésre ezer és egy válasz van, szerepe válogatja. Amikor egyszerre három-négy szerepet játszott az ember, óhatatlanul előbukkant belőle egy-egy színpadi replika. Előfordult, hogy a feleségem ebéd közben rám is szólt: mennyire látszik rajtad, hogy most épp mit játszol… Akad viszont szerep, amely nemcsak elkíséri a színészt élete végéig, de meg is szabja az életét. Kolozsvárott játszottuk egyszer a Parancsra tettem című amerikai darabot – gyakorlatilag egy törvényszéki tárgyalás –, nem voltunk túl jók, leginkább én nem voltam ráhangolódva. Szünetben Dukász Anna igazgatónk berontott az öltözőbe, mit csinált megint?!, ripakodott rám. Ne engedje ki a kezéből az előadást! A második felvonásban már ötvenedszer kérdeztem meg a háborús bűnöst játszó Zsoldos Árpádtól, hogy: Nem érti, ember, ha csak egy keveset változtat a parancs végrehajtásán, emberéleteket menthetett volna meg? Meg hogy lelkiismereti okokra való hivatkozással bármilyen parancs végrehajtását meg lehet tagadni – mindez a Ceaușescu-időkben hangzott el. Jól van, ügyész úr, válaszolta egyszer Zsoldos, levetette a kabátját, a vádlott kicsi ketrecéből kiment a színpadra, jól van, de kérdezze meg ezektől – és kimutatott a nézőtérre –, helyettem ők mit csináltak volna? Ha ők sem tehettek volna mást… – kezdtem a válaszomat, amikor az erkélyen megszólalt egy női hang: két ártatlan, gyönyörű gyermekem esett el a háborúban; az életük odaveszett, de a becsületük nem. A kezem egy darabig fennmaradt a levegőben, aztán visszamentem szépen a helyemre, és újrakezdtem a mondatot: ha ők se tehettek volna mást – és ekkor a nő fiaira gondoltam –, az ember megborzadna a világtól, amelyben élünk, mert arra gondolhatnak, hogy mi minden történhetne a világgal, ha egyetlen ember kezében lenne az emberiség lelkiismerete. Az eset rögtön helyrebillentette bennem a dolgokat. Egyedi és megismételhetetlen pillanat volt az életemben. Azt az ügyészt nagyon szerettem, és a továbbiakban, amikor bizonyos helyzetekben döntenem kellett, sokszor döntöttem úgy, ahogy az az ügyész követelte attól az embertől.
– A sepsiszentgyörgyi színpad két korábbi zseniális színészét, Zsoldos Árpádot és Visky Árpádot barátaiként emlegeti. Mit gondol, miért választották éppen önt barátjuknak?
– Talán azért, mert csak én álltam szóba velük. Hihetetlenül érzékeny emberekről beszélünk, akik a társulat többségével nem voltak jóban, bár mindkettőjüket becsülték, megkerülhetetlenek voltak. Annak idején a főiskoláról két ízben is eltanácsoltak a beszédem miatt. Légzési problémáim voltak, elmentem az orvoshoz, csináljanak velem valamit, mondtam, megműtöttek, kiszedtek az orromból valamit, futottam vissza. Erőszakkal bementem vizsgázni, elmondtam a verseimet, két perc alatt visszavettek. Előzetesen, a műtőből kijövet viszont Zsoldossal futottam össze. Itt a kalapom, mondta, eladom, megetetlek, megiszunk valamit, közben átvesszük a verseidet. Döntő pillanat volt, a vizsgaszínpadon egészen más voltam, mint korábban. És abban benne volt Zsoldos is. Más kérdés, hogy a későbbiekben Szentgyörgyön egy életen át képletesen én adtam el érte a kalapomat, mert minden bajával engem szedett elő. Aztán egyszer szembejött velem az utcán, kicsit lődörgött, most ki kellene kerülnöm, gondoltam, pedig a barátom, de most ne, sietek, késésben vagyok – Zsoldost elkerültem, ő hazament, megütötte a guta. Két napra rá találták meg a szobájában, soha többé nem tudtam beszélni vele. Nem szabadulok az érzéstől, hogy az utolsó pillanatban kikerültem azt az embert, akinek talán éppen azt köszönhetem, hogy színész lettem.
– A rendszerváltást követően mit remélt a szép új világtól?
– Nehezen éltem meg azt a periódust. Korábban nem gondoltam, nem is álmodtam, hogy bármi is megváltozhat, abban a pillanatban általános tanácstalanságot éreztem. Mi lesz ebből? Nem gyanítottam a megmozduló emberi ösztönöket, hogy a Ceaușescu idejében létező mocsok ebbe a világba is átfolyik, illetve tovább mélyül. Annak a gyereknek a bizonytalanságát szenvedtem meg, aki végre megtalálta a helyét ebben a színházban – volt, amilyen volt –, most viszont minden újra beborulhat fölötte. Hová fog majd tartozni? Most már nem félek semmitől, de a hívások is megszűntek.
– A színházi szerepein túl egy öt éven át futó gyermekműsor, a Mesekaláka révén költözött be a város köztudatába – és a Pro Urbe díj tanúsága szerint tiszteletébe. Mi volt ez: vissza a hajdani gyerekbohóchoz?
– A színházból való kiszorulásomat követően kivonultam a zenész fiammal az utcára, ő verseket zenésített meg, óvodákba mentünk azokkal a dalokkal, mindezt Kósa Feri lefilmezte. Ő adta oda a felvételeket az akkor televíziós szerkesztőként is dolgozó Matekovicsnak, aki meggyőzött, hogy ebből szép dolog lehet. Abból született meg a Mesekaláka. Gyermekhez beszélni, a figyelmét felkelteni és ébren tartani nehéz dolog, ugyanakkor gyönyörű. Fogalmam sincs, milyen tartalékokból merítettem, senki sem tanított hasonlóra. Viszont életemnek abban a szakaszában az adott értelmet mindennek.
László Károly
Színművész, 1935. június 18-án született Brassóban. 1953-ban érettségizett a sztálinvárosi magyar vegyes líceumban (egykori brassói katolikus főgimnázium, mai Áprily Lajos Líceum). 1958-ban diplomázott a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, még attól az évtől nyugdíjazásig a Sepsiszentgyörgyi Magyar Állami színház művésze. Közel 140 szerep megformálója, 11 előadást jegyzett rendezőként. Díjak, kitüntetések: A Kultúra Szabadságáért Díj (1990); Szentgyörgyi István-díj (2003); Pro Urbe díj (Sepsiszentgyörgy, 2005); A Magyar Játékszíni Társaság Hűség-díja (2006); Aranyoklevél a megszakítás nélküli fél évszázados szolgálatért (Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem); Színész-díj (a Gubcsi Lajos létesítette alapítvány díja, 2012); Vasdiploma (Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem, 2023). 1997–2002 között működtette Matekovics János újságíró-televíziós szerkesztővel a Tamási Áron Színház és az STV közös zenés televíziós gyermekszínházát, a Mesekalákát. Özvegy, három gyermek apja, négy unoka nagyapja.
