Már megint ki kell írnom a dühömet. Újból csak azért (is), mert biztos vagyok benne, hogy nem csak az én gondom-bajom, ami miatt fortyogok. Szóval, nagyon remélem, hogy nem csak önterápiára használom az írást és a közlésre adott lehetőséget.
Most pont az a bajom, hogy tehetetlenül nézem, miként kínlódik az ideje, energiái beosztásával a tizenkettedik osztályos gyermekem. Nem azért kínlódik, mert lusta, nem azért kezd zombi állapotba kerülni, mert nem szeret tanulni. És amikor tanul, nem megfelelési kényszerből teszi, egyszerűen csak olyan fajta, aki kíváncsi, és céljai vannak. Mielőtt bárki azt hinné, hogy a tökéletes gyermekemet akarom aranyba foglalni, nyugodjon meg! Eszem ágában sincs. Ő sem tökéletes, mint ahogyan senki sem az. És visszatérve a dühre: azok az érzések, gondolatok, amelyekkel együtt élek mostanság, a düh határain már rég túlléptek. Azt tudjuk jól, hogy mindabból, amit sok éven át az iskolában próbálnak a fejünkbe nyomni, hát… nem mindennek lesz az életben haszna. Arról, hogy sok fölösleges, az életben hasznavehetetlen információval traktálnak, nem a tanárok tehetnek. Ők csak a kiszabott feladataikat végzik. Hogy tanár és tanár közt is van különbség, az másik téma. A mostani tehetetlenségem dühe a gyermekem fent említett zombisodása miatt kerülget.
Érettségire és egyetemi felvételire készül. Amiben tudom, segítem. Nem bánom, ha nem mosogat, a szobáját rendbe rakom, még a macskáját is elrendezem. Foglalkozzon csak azzal, ami most a dolga! (Él is ezekkel a lehetőségekkel…) Sőt, még a leckéket is kikérdezem. Hogy milyen leckéket? Na, nem a szorzótáblát, azon már túl vagyunk. Már mondom is. Az érettségire való „szimulálás” román feladványait, például. Mert „szimulálnak”. Ha valakinek nincs végzős gyermeke, unokája, ismerőse, és nem értené, ez a fajta „szimulálás” nem valami betegség megjátszása, hanem az érettségi tételek mentén való, érettségire nekifutó ujjgyakorlatok. Ha jól értettem… Hogy ennek sem látom sok értelmét, az csakis az én sötét agyamból fakadó baj.
És azt is elmagyarázom, hogy miért a román érettségi tételekkel bajlódunk. Mielőtt bárki ezzel kapcsolatosan is bármit félreértene, szeretnék valamit jó előre leszögezni. Meg kell tanulni románul, minél jobban! Mert nem árt, ha a kisebbségben élő ember egyenlő félként tud boldogulni annak az országnak a nyelvén, ahová született. Hivatalban, egyetemen, munkahelyen, üzletben, az utcán. Baráti társaságban! Nekünk pont itt, hacsak, például nem Új-Zélandon akarunk majd tovább élni. Akkor majd ott kell nyelveket tanulni, van egy pár…
De ne evezzek más vizekre, maradjak az itthoni, mostani bajomnál! Hogy nem jól tanították nekünk, de azóta a gyermekeinknek sem országunk nyelvét, az régi téma. Hátha egyszer lesz valami változás…! Visszatérve az érettségire, hogy miért kell a román irodalom egyébként vitathatatlan remekműveinek a – nemcsak a magyar, de talán román diákok számára is nehezen megérthető, megtanulható vagy inkább bemagolandó – szövegértelmezéseivel előállni, ha a pisztolyt a fejemhez teszik sem tudom megmagyarázni. Mikor fogják ennek a fajta román „tudásnak” hasznát venni? Ha majd bemennek egy hivatalba vagy banki ügyeket intézni, felmondják a megtanult idézetet vagy bemagolt kacifántos szövegértelmezést? Nehezen tudom ezt is elképzelni, mert addigra elfelejtik. Mennyi ideg- és lélekgyilkos, fölösleges idő és energia megy a semmibe, a semmiért! És most nem csak az egyetemre készülő gyermekemet sajnálom azért, hogy nem tud elsősorban a számára fontos cél pontos irányai mentén, a valóban értelmes dolgokkal foglalkozni. Mert nem kell mindenkinek egyetemet végeznie ahhoz, hogy megtalálja a magának megfelelő utat. De miért kell pazarolni az időt, energiát és minden egyebet fölösleges, értelmetlen dolgokra?
Dühöm kimondva, most egy kicsit megkönnyebbültem. Most, mert holnaptól megy tovább ugyanaz…
Borítókép: Pixabay
