Miután Ukrajnának nem sikerült eredményeket felmutatnia az egyre elhúzódó ellentámadással tavaly, és ezzel világossá vált, hogy területeit nem tudja visszaszerezni, a legfőbb háborús befektető, az Amerikai Egyesült Államok a lehető legminimálisabbra csökkentette Ukrajna fegyverekkel való támogatását, és elmaradt a további pénzügyi csomag megszavazása is a Kongresszusban. Ilyen körülmények között teljesen mindegy, hogy az Európai Unió és Nagy-Britannia vezetői mit nyilatkoznak Ukrajna támogatásával kapcsolatosan, egyiknek sincsenek eszközei arra, hogy fegyverekkel segítsék Ukrajnát, s minden jó szándék ellenére is az látszik, hogy igazából pénz sincs erre.
Az EU valós ereje, Amerika érdeke, Ukrajna eltökéltsége
Ha egyvalamire „jó” volt ez a háború, akkor arra mindenképp, hogy az Európai Unió valós viszonyait felfedje mind a cselekvőképességét, mind a gazdasági erejét, mind a védekezési lehetőségeit illetően, de akár a saját pacifista ideológiájának reális fenntarthatósága vonatkozásában is. És az igazság az, hogy az európai összkép kimondottan aggasztó és lesújtó.
Ami az Egyesült Államokat illeti, többször hallottuk már, hogy számukra Ukrajna befektetés, ami azt a célt szolgálja, hogy Oroszországot ne magának az Egyesült Államoknak kelljen élesben meggyengítenie, hanem közvetve, egy ún. „proxy” Ukrajna révén. Ilyen tekintetben számukra nem kimondottan fontos magának Ukrajnának mint országnak a jövője, s hogy nem akarják magukat teljes mértékben ebbe a háborúba implikálni, az is mutatja, hogy minden szóbeli ígérgetés ellenére Ukrajnának nem juttattak megfelelő fegyvereket egy olyan típusú anyagháborúhoz, mint ami a keleti fronton kialakult.
Ugyanakkor bármennyire is rossz a helyzet Ukrajnában, az ukrán vezetés a legkisebb jelét sem mutatja annak, hogy az elfoglalt területekért cserébe békét vagy akár tűzszünetet kötne. Ellenkezőleg: Ukrajna konkrétan teljes mozgósítást rendelt el, amely során most már – kissé sarkítva akár – mindenkit besoroznak, aki él és mozog, vagyis tényleg az utolsó emberig akarnak harcolni. Ennek érdekében a lehető legdrákóibb mozgósítási törvényjavaslatot dolgozzák ki éppen. Röviden összefoglalva: aki nem hajlandó bevonulni és harcolni, annak nem állítanak ki személyi iratokat, elkobozzák a javait, de olyan fenyegetések is elhangzottak az egyik titkosszolgálati vezetőtől, hogy aki nem vonul be és nem harcol, azon erőszakos bosszút hajtanak majd végre a harctérről hazatérők. Egyre több adat lát napvilágot arról, hogy havonta akár harmincezer ember is meghal az ukrán fronton, ennek ellenére az ukrán vezetés további félmillió személyt akar besorozni, és folyamatosan keresik annak lehetőségét, hogy a külföldre távozott hadköteles korú férfiakat hazavigyék. A legvérmesebb támogató országok, a baltiak és Lengyelország nagyon szívesen ki is adnák ezeket a férfiakat, csak hát nem tudják, mert erre a jelenlegi menekültügyi szabályok szerint egyszerűen nincs lehetőség.
Előretört a militarista retorika
Itt muszáj megállnunk egy pillanatra. Ha valami fontos és jó dolog született Európában az elmúlt hetven évben, akkor az az egyetemes emberi jogok koncepciójának a kialakítása volt azon nagy világégés után, amelyet a második világháború okozott. A háború borzalmaiból magához térő kontinensen mindenki világosan látta, a tömegfegyverek korában egy háború olyan pusztító erővel bír, hogy azokat a korábban soha nem látott vérengzés, anyagi, tárgyi és emberveszteség miatt muszáj elkerülni. Éppen ezért az elmúlt hetven év politikai kultúrája Európában olyan jogok és konvenciók kialakítása mentén haladt, melyek egyrészt az egyének jogainak megerősítését szolgálták, másrészt olyan struktúrák létrehozatalán dolgoztak, amelyek békés eszközökkel igyekeztek a konfliktusokat kezelni és megelőzni.
Ennek az időszaknak az egyik terméke tehát az egyéni emberi jogok koncepciója, aminek az a lényege, hogy minden egyes személynek jogai vannak, melyeket sem más egyének, sem az államok nem csorbíthatnak.
Újabban egyre inkább és egyre többet halljuk azt, hogy háború idején mindez mellékes, és látjuk azt is, hogy ezek az emberi jogok konkrétan nem léteznek például Ukrajnában, ahol az állam az embereket egész egyszerűen nemzeti tulajdonként kezeli és tömegesen küldi őket meghalni.
Fel kell tennünk magunknak a kérdést ezzel kapcsolatosan, hogy hol és mikor csúszott félre egyrészt az unió békekoncepciója, ami miatt maga az unió létrejött, valamint azt is, hogy miért kapnak egyre nagyobb teret a militarista héják, akik folyamatosan azt hangoztatják, hogy a háború az emberiség természetes állapota, a béke pusztán múló állapot, csapot-papot hagynunk kell és háborúra kell készülnünk az egész világban. Mégis, mióta lett a pacifista szitokszó? Az emberben akaratlanul feltevődik a kérdés: tényleg szükség van egy újabb pusztító globális háborúra ahhoz, hogy a világ újból képes legyen levonni ugyanazt a következtetést, miszerint a tömegpusztító fegyverek korában egyszerűen muszáj elkerülni a háborúkat, és diplomáciai úton, békés módszerekkel kell a vitás kérdéseket rendezni?
Nagyon aggasztó az a militarista retorika, mely egyre inkább eluralja a szimbolikus tereket, valamint az a háborús pszichózis, amely egyre inkább erőt vesz az embereken. Ez olyan tekintetben borzasztó, hogy az emberek ingerküszöbe egyre magasabb lesz az áldozatok számát vagy az emberi jogok egyre súlyosabb sérülését és akár teljes semmibevételét illetően. Ugyancsak aggasztó, miszerint egyre inkább kész tényként kezeli legtöbb ember, hogy az újabb globális konfliktus elkerülhetetlen. Mindezt úgy, hogy a legtöbb héja nem gondol bele abba: amennyiben a globális konfliktus tényleg kitör, az akár magának az emberiségnek a létét is veszélybe sodorhatja.
Hosszú távú társadalmi következmények
Eme kitérő után visszatérnék az ukrán mozgósításra és a háborús emberi veszteségekre. Nemrég olvastam arról, hogy a paraguayi háborúban, mely 1865 és 1870 között zajlott, a férfilakosság 70 százaléka odaveszett. Ez az ország társadalmi szövetében olyan károkat okozott, ami a mai napig érezteti hatását. Fellazult például a házassági kötelék, kialakult egyfajta félhivatalos többnejűség, de jelenségszerű lett az egyedülálló anyaság, valamint az apák családi felelősségvállalásának szinte teljes hiánya. A háborúk igazi következményei ezek, a társadalomban beálló változások, melyek nemzedékeken át meghatározzák majd az adott társadalmat.
Az egybites háborús jelszavak, amelyek a hősiességről és a szabadság megvédéséről szólnak, jól hangzanak ugyan, de az igazi küzdelem az, amely majd a háború után következik. Márpedig minden egyes nap, amellyel a háború elhúzódik, Ukrajna számára egy lépés egy olyan irányba, ahonnan sajnos nincs visszatérés.
De számunkra is, mert a szemünk előtt nullázódik le hetven év munkája az emberi jogok tekintetében, ami különösen vészterhes előjelű a nemzeti kisebbségek számára.
Benkő Erika
(A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője.)
