De az, amit a minap elműveltem, még engem is meglepett. Hol is kezdjem? Az előzmény az, hogy valaki nekiment az autóm bal visszapillantó tükrének. (Tettes ismeretlen.) Azért az elég fontos eleme a masinának, ugye? Azóta nem lehet belülről irányítani. Le kell húzni az ablakot és megpöcögtetni a tükröt. Időnként meg kívülről a helyére bökdösni a keretet. Egyelőre ez így működik. De most jön a lényeg! Leparkolok egy buszmegálló közelében, kipattanok a bankautomatához, majd vissza az autóba. Látom, hogy a tükör kicsit félrement. Lehúzom az ablakot, pöcögtetek, de kívülről is meg kell segíteni, hát kiszállok és hozzáfogok a művelethez. És hogy miért, miért nem, becsapom az ajtót. Hogy miként sikerült, ami bekövetkezett, most sem értem. Rácsaptam az ajtót két ujjamra. Pont kettőre, nem többre, de ez elég volt ahhoz, hogy elálljon a lélegzetem, kirázzon a hideg, és a fájdalomtól el akarjak ájulni. De ájulásról nem igazán lehetett szó, mivel félig kint, félig bent voltam. Bent az ujjbegyeimmel. Másodpercek töredéke alatt kellett „eldöntenem”, hogy elkezdek visítani, és a buszmegállóból valaki a segítségemre siet, vagy megpróbálom magam megoldani a problémát. Az utóbbi mellett döntöttem. Zavarodottságomban ahelyett, hogy simán a kilinccsel nyitottam volna az ajtót, benyúltam a nyitott ablakon, és elkezdtem kaparászni, hogy majd belülről nyitok. Közben néztem a bent rekedt ujjbegyeimet. Aztán hirtelen kapcsoltam, hogy mégis a kilincs a megoldás. Ujjbegyek kiszabadítva, most már akár ájulni is lehet, egészben, egy helyen vagyok. Beülök az autóba, remeg kezem, lábam, nézem a szétnyomott ujjaimat. Azt nem tudom, hogy mekkora a baj, de ösztönből elkezdem szopogatni a pórul járt ujjbegyeket, valami gyógyulási folyamatban reménykedve. Közben bevillan a fejembe, hogy ha a buszmegállóban várakozó emberek ezt mind látták, látják, hát nem semmi műsorban van részük. De nekem mégis az ujjaimat kell most rendbe hozni, valahogy innen tovább kell vezetni. Az ujjszopogatás nem ígérkezik túl jó megoldásnak, azt hiszem, itt most valami nagyon hideg segítene. A parkolóban pont egy üzlet előtt állok, és kigyúl a fejemben az a bizonyos villanykörte. Megtámadni a fagyasztóládát! Két lépésből bent is vagyok, fagyasztóláda kinyitva, fagyasztott borsó ujjakon. De nem fekszik rájuk kényelmesen, addig keresgélek, amíg valami kisebbet, laposabbat találok, azt hiszem, vinete volt az (bocsánat, padlizsán). Aztán, hogy ne keltsek feltűnést, elkezdek az ujjaimra szorított fagyasztott akármivel sétálgatni a polcok között, mintha még nagyon keresnék valamit. Mert én vagyok a biztos vásárló! Csak még nem döntöttem… Több kört megteszek ráérősen, és amikor már az ujjaim boldog zsibbadtságba jutnak, visszateszem a lapos, fagyasztott akármit, mint aki meggondolta magát. Elköszönök, autóba be, és boldogan látom azt is, hogy a buszmegállóban kicserélődtek az emberek. Hogy ki röhög otthon azóta is, hát… Most már én is röhögök, és próbálom megérteni, hogy miként sikerült fuzsitusságom eddig legsikeresebb epizódját összehozni.

Ui. Ujjbegyeim rendben, még csak be sem feketedtek. Ezt sem értem.

Borítókép: Albert Levente