Igényes kiállításban jelent meg tavaly év végén Jeszenszky Géza Kísérlet a trianoni trauma orvoslására című könyvének második, bővített kiadása. Az alcím – Magyarország szomszédsági politikája a rendszerváltás éveiben – jól határolja körül azt a négy évet, amikor az elismert történész külügyminiszterként Antall József külpolitikájának végrehajtója és alakítója volt.
– Mi indokolta, hogy 2016-ban megjelent könyvét újra kiadja, túl azon, hogy a történészek, és a diplomaták számára mára már nélkülözhetetlen?
– Nincs nélkülözhetetlen ember vagy könyv. A fenti foglalkozásúak számára persze hasznosnak hiszem, de a tág olvasóközösség számára sem unalmas. Mivel az első kiadás már rég elfogyott, és a traumát sem sikerült orvosolni – noha 1994 óta sok minden történt ennek érdekében –, egy újabb fejezetben összefoglaltam a közel három évtized erőfeszítéseit. A fejezet címe, „A kinyújtott kéz és az ölelő kar” összefoglalja azt, amit szerintem a magyar anyaország tehet az igazságtalan és annyi szenvedést hozó béke okozta seb gyógyulása érdekében. 2016-ban és 2017-ben két körút keretében, jó beszélgetéseken mutattam be Erdélyben könyvemet, abban a reményben, hogy olvasóiban nem a szomorúságot és a haragot erősíti, hanem elgondolkoztat és munkára serkent.
– A körútjára magam is emlékszem. Szovátán például megtelt az unitárius templom konferenciaterme, és az előadás után alig maradt a könyvcsomagból. Erdélyben – a külhoni magyarság körében – részarányosan jobban fogyott könyve első kiadása, mint az anyaországban. Vállalna ismét határon túli körutakat, akár egy sítúrával összekötve?
– Istennek hála, fizikai erőnlétem jó, épp készülök egy háromnapos sítúrára az Alacsony-Tátrába, márciusban pedig a Radnai-havasokba, Borsafüredre, ahol az 1940-es évek első felében egy téli olimpiára készültünk. Lehet-e sízni a Kárpátok alatt című, a magyar sísport történetét albumszerűen bemutató könyvemet is sikeresen mutattam be egy téli körúton, az Erdélyi Kárpát Egyesület szervezésében. Szóval nagy örömmel beszélgetnék erdélyi honfitársaimmal arról, mit lehetne tenni Trianon traumájának a gyógyításáért. Annál is inkább, mert felmenőim egy része Erdélyben nyugszik.
– Más része meg Felvidéken, ahonnan a Jeszenszkyek származnak. Gyakran említik, hogy négy nagyszülője közül három magyar anyanyelvűként, de a trianoni határokon kívül született, és ez a tény kihatott történészi, illetve politikai pályájára. Történészként a trianoni békediktátumot megelőző magyar külpolitikáról írt nagy hatású könyvet Az elveszett presztízs címmel, amely angol nyelven is megjelent. Ha a genetika, a neveltetés és a történészi érdeklődés mellett a négyéves külügyminiszteri tapasztalatait is számba vesszük, akkor minden adott, hogy alapvető könyvet írjon a kommunista évtizedek utáni első, szabadon választott kormány szomszédságpolitikájáról.
– Aki a politikában szerepet vitt, attól elvárható, hogy adjon számot működéséről, céljairól, eredményeiről, és persze csalódásairól és kudarcairól is. Ez fontos forrás az adott kor történészei számára. Aki történészként lépett be a politikába, annak pedig szinte kötelessége emlékeinek, tapasztalatainak megörökítése, főként attól a reménytől sarkallva, hogy az újabb nemzedékek hasznát fogják venni. Washingtoni nagyköveti megbízatásomról hazatérve kezdtem írni beszámolómat munkámnak – várakozásaim szerint – a legtöbb magyart érdeklő részéről, a szomszédos országokba került magyar kisebbségek érdekében folytatott szomszédságpolitikáról. Könyvem 1994-gyel, külügyminiszterségem befejezésével végződött; az új kiadásban összegeztem, hogy azt követően – másokkal együtt – hogyan igyekeztem hozzájárulni a Trianon okozta megrázkódtatás, seb gyógyulásához.
– Elvárható ugyan, de nem mindenki teszi. Az emlékirata számos tanulsággal szolgál a magyar külpolitika számára. Más memoárokhoz képest pedig az a sajátossága, hogy a lényeges történéseket, és az ahhoz kapcsolódó értelmező kijelentést tényekkel, dokumentumokkal nyomatékosít. Hogyan tudott úrrá lenni ezen a hatalmas forrásanyagon, a feljegyzései tömegén?
– Valóban, a nagy országok híres politikusait általában komoly apparátus segíti az iratok összegyűjtésében, válogatásában, sőt, a megírásban is. Nekem ilyen segítőim, közreműködőim nem voltak, de nem is volt igényem ilyenekre. Így az eredményért, minden mondatért vállalhatom a felelősséget.
– A kötet függelékében olvashatjuk a Székelyudvarhelyen, 1993 szeptemberében elmondott beszédét, illetve a következő év májusi felszólalását az Európai Stabilitási Egyezmény párizsi konferenciáján. Történészi, külügyminiszteri vagy washingtoni magyar nagyköveti minőségében sok beszédet, előadást tartott – miért épp ezt a kettőt kívánta közzétenni?
– Külön örülök ennek a kérdésnek. Székelyudvarhelyen nagy tömeg várta az évtizedek óta első ízben ott járó vezető rangú magyar politikust. A megelőző parajdi, korondi, majd farkaslakai megállókon sem volt ez másként, ezért alaposan elkésve ért konvojunk Udvarhelyre. Ott a Küküllő Szállóban nagy ebéd várt, de nem akartam megvárakoztatni a városházán engem várókat, ezért inkább lemondtam az ebédet, hogy a székelyföldi út által megihletett érzéseimet, gondolataimat egy rögtönzött beszédben megosszam székely honfitársaimmal, köztük régi személyes barátokkal. A Párizsban 1994. május 26-án, már az MDF választási veresége után, ügyvezető külügyminiszterként elmondott beszédet azért tartottam kiemelkedően fontosnak, mert abban foglaltam össze mindazt, amit évek során a magyar kisebbségek jogai érdekében külföldön, a nyugat-európai országokban elmondtam.
– Mi volt az Európai Stabilitási Egyezmény célja?
– Ma már szinte senki sem emlékszik arra, hogy a végül 1995-ben aláírt egyezmény célja az volt, hogy az országok közötti történelmi és jelenbeli ellentéteket kétoldalú államközi szerződésekkel rendezzék, oldják fel, és ebben az Európai Unió kész volt szerepet vállalni. Felszólalásomban rámutattam, hogy a keleti blokk megszűnése egy stabil Új Európát hozott létre, de a tartós jószomszédi viszonyok érdekében biztosítani kell az 1919-ben és 1947-ben a békeszerződésekkel meghúzott határok által létrejött, milliós nagyságrendű nemzeti kisebbségek jogait és biztos jövőjét az önkormányzatiság, a szubszidiaritás és a decentralizáció elve, azaz az önkormányzatiság alapján. Hivatkoztam arra, hogy három szomszédunkkal (Ukrajna, Horvátország és Szlovénia) olyan szerződést kötöttünk, ami biztosítja az ott élő (magyar) kisebbségek jogait, miközben másik hárommal (Románia, Szerbia és Szlovákia) azért nincs szerződésünk, mert ők nem voltak készek abba belefoglalni az EBEÉ 1990-es koppenhágai ajánlásait és az Európa Tanács 1993-as 2001-es számú ajánlását. Diplomatikus nyelven, de határozottan kifogásoltam, hogy a készülő egyezménybe nem vonják be a nemzeti kisebbségek képviselőit, pedig az ő elégedettségük tudja csak kiküszöbölni a stabilitást veszélyeztető belső és külső tényezőket. Kifejeztem a reményemet, hogy a jövőben az Európai Unió aktív módon jelen lesz és közvetíteni fog az országok közötti kétoldalú szerződések tárgyalásában. Amíg az érintett magyar kisebbségek nem kapnak lehetőséget részt venni ezeken a tárgyalásokon, addig – felhatalmazásuk alapján – Magyarország kénytelen magára vállalni képviseletüket.
– Hivatali ideje alatt és után is melyik román politikussal jutott a legnagyobb közös nevezőre?
– Kiemelném Emil Constantinescu korábbi államelnököt, aki Románia történetében első ízben vonta be a magyarok pártját a kormányába. Vele, még megválasztása előtt, kétszer is hosszú beszélgetést folytattam. A külügyminiszterek közül Adrian Năstaséval – ahogy könyvemből is kitűnik – éles vitáim voltak. Amikor miniszterelnökként később Washingtonban járt – ahol akkor Magyarország nagykövete voltam –, büszkén mondta, hogy milyen jó a viszonya az RMDSZ-szel. Meleșcanuval első külügyminisztersége idejében szívélyes volt a viszonyom, magyarellenes előítéleteket nem tapasztaltam nála. Washingtonban nagyköveti kollégám volt Mircea Geoană, aki jelenleg a NATO egyik főtitkár-helyettese. Neki fontos a baráti viszonyunk, amit a közelmúltban egy konferencián idézett fel.
– Milyen emlékek fűzik politikusként és magánemberként Kovászna megyéhez?
– Első erdélyi utamon megigézett a Székelyföld, annak tájai és lakói. Kézdivásárhely főtere külön is megragadott. Turóczi Mózes, Gábor Áron ágyúöntő társa mellszobrát 1993. november 6-án én avattam fel, hiszen – mint kiderült – a Turóczy-család alapítója, az 1647-ben Háromszéken megtelepedett Jeszenszky István aranyműves a felmenőim rokona volt. Turóczi Mózes leszármazottja, Turóczy Árpád imecsfalvi tanító összehozott a nemzetség tagjaival. Árpád családjával állandó a kapcsolatom. Később Tamás Sándoron keresztül ismertem meg a megye számos kitűnőségét. Nyári utazásaimon bejártam az egész Háromszéket, annak történelmi emlékhelyeit. Emlékezetes marad 2005. március 15., amikor egy hatalmas havazás után feleségemmel együtt a síelést otthagyva jöttem le a madarasi Hargitáról, hogy elmondjam ünnepi beszédemet Sepsiszentgyörgyön.
S. Király Béla
